Erős SzemBeszél - XCU 10 órás mtb sorozat 2. forduló - Ajka, 2017.08.19.

Amikor mindenhonnan szembeszél fú. Fú... Végre itt egy 10 órás verseny - az előző, a zalaegerszegi elmaradt, de hamarosan pótlódik - erre nem el akar valami mindenáron sodorni, nehogy már jól érezzem magam?!

Kezdve azzal, hogy a versenyt megelőző napot a boltban lényegében ketten (+ Balázs Úr vittük), szabadságolás, betegség mind terítékre került, hát (állva persze, hogy máshogy) szerelgettem este 6-ig, amikor végre megkaptam az eltávot. Lábaim, mint az elefántté, fejem is kezdett hasonlóan alakulni...

Estére, szuper-hidratáció gyanánt megettem egy dinnyét (is). Hát nem volt gondom a vízháztartással. A pihentető alvással annál inkább.

Reggel vagy ötször estem-keltem, míg kijutottam a házból. Nem nagy feladat a hétköznapokban, de most valahogy nem ment. 3 táska, 2 bringa - most először vittem pótbicajt is, ki tudja...? Krisztián jött fél hatra, gyorsan bepakoltunk, indítóztunk és irány Ajka!

A Nomádia lovasparkot hamar megtaláltuk, azzal nem volt gond. Magát a konkrét helyszínt viszont csak másodjára leltük meg, de legalább feltérképeztük a lovarda összes rejtett bugyrát. Monjduk, ha csak simán figyeljük, hogy merre mennek a kerékpárokkal megrakott autók... de hát úgy túl könnyű lett volna. És itt volt a mai nap indián Nagyfőnöke: Erős SzemBeszél is!

A rettenet hőségre, majd az érkező frontra való tekintettel beparkoltunk egy jó nagy fa alá, mely szerencsére egyből a pálya mellett álldogált. Kriszitán is itt fog álldogálni 10 órát, ha minden jól megy. Vagy, ha el nem fújja a hurrikán. Mert itt az volt... de nem egyszerű... Már a nevezésnél elfújt mindent - rajtszámot, kiegészítőt - a szélvihar, hamar le is bontották a sátrat, jól jön az még békésebb időjárásban. A nevezés hosszadalma kissé (...) meghaladta a tűrésemet, szerencsére rutinosan vittem magammal kerékpárt, amit pad gyanánt használtam, míg sorra kerültem. Előttem két csapat adminisztrált, s csak egy "ablak" volt, hát vártam, vártam... És mások is vártak. Aztán egyszer csak mögöttem termett egy fiatalember, s rámszólt, hogy mi van, nem nevezek? Mondom: de, mindjárt, ahogy sorra kerülök. De hát már lehet menni, most mondták? Kérdem: ki, mit? Mert tényleg nem lehetett még, előttem állt a fél Marcali Team... Nyugalom sporttárs, ráérünk. Kedélyek lenyugtatva, csak eljött az én időm. Átvettem a rajtszámot, meg egy kulacsot, benne a kábelkötegelőkkel.

Vissza az autóhoz, kerékpárok, support, Krisztián beállítása, allergén és szélviszonyok elemzése, hova lehet menekülni, mi van, ha felborítja az autót, magyarázatok, tennivalók, miholvan, miért és miért ne... Ilyenkor csak egy részére sikerül szót keríteni a tennivalóknak, a lehetséges problémahelyzeteknek, a többi meg majd jön menet közben. Mert mindig van (lesz) valami. Mindig...

Szomszédunk, Hovanyecz Emese volt, aki rávilágított, hogy lehet második rajtszámot is kérni. Tényleg! Eddig adták, most kérni kell, se sebaj - Krisztián 20 PET palack társaságában el is viharzott megszerezni azt. Én meg a mosdóba. Mikor visszaért, mutatta, hogy más a két rajtSZÁM, egyik 9, a másik 47 (ha jól emlékszem), de mindkettő én vagyok. Izgi lesz, ha bringát kell cserélni...

Még izgibb volt, hogy 10 perccel a verseny kezdete előtt kijelentette a fedélzeti számítógép, hogy mindjárt lemerül a teljesítménymérő berendezés. No problem, van nálam elem, így mérnök végzettségű barátommal, ketten négy perc alatt kicseréltük, kalibráltunk, és még a nanométernyi gumitömítés is épségben maradt. Hja, a tudás és a rutin kérem!

8:40-kor beálltam a rajtba, jó hátulra.

8:45-kor pedig nekiindultam - a többiekkel egyetemben - egy jó kis küzdelemnek. Nem csak az ellenfelekkel, hanem a hihetetlen erejű széllel is.

Pfú, azért ez kemény lesz, konstatáltam az első párszáz méteren, mikor először kellett felmenni a "hegyre" - ami egy fogathajtó (?) vagy motocross pálya egy púpja volt. Majd' megállt alattam a bringa. No, mi lesz itt? Bolyozás vagy egyéni megdöglés? De ha ez van, akkor ez van - el kell fogadni, s a lehető legjobban aklimatizálódni a viszokohoz. Ebben a szellemben elég  jól nekiiramodtam az első bő egy órában, hogy intézzek egy kör előnyt a többiekkel szemben.

Kik a többiek? Akikre figyelni kell. Most Ladányi Miki, "A" Máté volt az elsődleges szempont. Igen, "A" Máté, akiről köztudott, hogy nagy becsben álló, nemzetközi WindGuru, Segment Ninja, aki 38km/h-s sebességgel bármilyen országot át tud szelni 8 óra alatt. Jobb lesz, ha vigyázok!

 

A szél ellenére melegem volt egyből. Le is adtam két kör után a kesztyűimet, megpróbálom mezítkéz élvezni a 10 órát.

 

1 óra 10 perc körül lett meg a körelőny, de ez nem jelentette azt, hogy alábbhagyott volna a lendületem. Ez csak 6 perc... egy belsőcsere. Elméletben. Hogy mennyire így, illetve nem így van (mármint, hogy elméletben), rögtön igazolni is gondoltam, mert 2 perc múlva, midőn egy neonsárga ruhákban repesztő nénit előztem épp, sikerült belerongyolnom valami, olyanba, ami egyből kihúzta a dugót az első kerekemből. Ohhh, shit! Megállás, külső leszerelése - no, ez az ami egyből nem ment. Mert... Mert - és fogódzkodjon, kapaszkodjon, üljön le mindenki - a külső peremei összeragadtak. Oké, lepattant a felniről mindkét oldal, de egyből össze is cuppant. Magyarán volt egy leeresztett "terepszingóm". Egy kicsit anyáztam. A pálya legtávolabbi pontján voltam, hol máshol - így csak egy alternatíva volt: megcsinálni. Én az a fajta vagyok, aki egy mtb maratonra is két belsővel, patronokkal, kispumpával és szerszámkészlettel indul, és egy 10 órás körversenyen is van nálam belső, patron és pumpa. Mert elfér, elbírom és nem vagyok akkor szupersztár, hogy emiatt (még több) időt bukjak, vagy netán feladjam a versenyt, beáldozzak egy jó bringázást. No, de... mi lesz a gumigyűrűvel? Elővettem évezredes rutinomat és kivettem a gyorszárat a kerékből - az a gumileszedő. S lás csodát, hipp és hopp már lent is volt a külső, most már csak szét kellett feszegetni, minek következtében elöntött az előző nap beletöltött pártíz  mililiter defektgátló lötty. Legalább én nem fogok ezek után leereszteni. Belső elő, berak, patron.... patron 1 nem működik, patron 2 igen. Öreg a fej, ki kellene cserélni a tömítést, mert fúj mindenfelé, csak a belsőbe nem. Valahogy azért bejut annyi nyomás, hogy 90%-ban felpattan. A többi meg... majd kiugrik, vagy le... Nézem az oldalát, nem akar kidudorodni a belső a szakadásnál. hát akkor visszarakom a kereket, aztán mindent bele!

Tehát elöntött a lötty és az ideg, így nyomtam is pár minőségi kört.

Mert ugye minden előnyöm odaveszett, sőt hátrányom is keletkezett az elfecsérelt 8 perc alatt. Lényegében nekem innen (újra)indult a verseny. Mentem, mint a barom (magamhoz képest), de nem éreztem jól magam - már. Csökkent a fordulat, a teljesítmény meg nem volt az igazi. Nem volt meg a pörgős-haladós érzés, mint az elején. Találkozam "A" Mátéval, aki rámszólt, hogy csak óvatosan a gyufákkal. Tudta, érezte mi a helyzet. Hát én azért még elégettem pár szálat, hogy visszaszerezzem a helyem. A harmadik óra végére, a negyedik elejére jól elfáradtam. Neki kellett állnom többet (értsd sokat) ennem. Persze először Krisztiánt próbáltam fél mondatokban tájékoztatni, hogy akkor defekt volt, adjon belsőt, állítsa be jól a pótbringát.... aztán adjon csak enni-inni. Bringa nélkül nincs kerékpárverseny, kaja nélkül azért még lehet...

A szél nem csendesedett. Már a rajtkapu is leomlott. Folyamatosan érkeztek a frontok - ezt jól lehetett figyelgetni a pálya egyes pontjairól: elkékül az ég, fehér felhők jelennek meg, aztán, aztán egyszercsak elillannak. Legalább az eső elkerül minket - egyelőre.

Valamikor a délután közepére normalizálódtam. S kezdtem megint méricskélni a helyzetet. Ki, hogy, hol áll, van éppen. Feltűnt, hogy az 5-ös számú sporttárs igencsak ugyanakkor halad el a pálya egyes (látható) pontjain, minden körben. Magyarán, úgy halad, ahogy én. Nana! Nono! Kérdezem Krisztiánt a dolgok állásáról, de igen szűkszavú. Bár van egy hallgatólagos egyezményünk, hogy nem zavarja a sportolásomat holmi eredményközléssel félóránként, azért 5-6 óra tekerés után már adhatna - kérésre meg főleg - némi felvilágosítást. Nagy nehezen kihúzom belőle, hogy van 3-4 kör előnyöm. Oké, már csak az a kérdés, hogy kivel szemben. Ez már nem derül ki. No, mindegy - én akkor nekiláttam egy kicsit tempózni, s meglepően hamar tudtam kört, sőt köröket hozni az 5-ös ellenfelen.

Azért közben már kezdtem elfogyni... Rá kellett állni a kóla-izo-kóla-izo, majd a gél-kóla, végül a kóla only üzemmódra. Csak a cukor vitt előre. A lábaim már nem, ugyanis a lábfejeim sajogtak. Körbe. Igen - az egész talpélem, a lábfejkerületem égett, izott, mint a galagonya ruhája... Annyira, hogy hét és fél óra után kérnem kellett a cserecipőt. A fájdalom már Marcaliban is előjött, de ott még kibírtam. Itt már nem. A második szett csuka jó volt, nem nyomott - mármint nem ott, ahol az első. A fájdalom lassan lohadt... s áttevődött a láb más részeire, jaj de jó!

Még szerencse, hogy a korábbi fejfájásom - amit a defekt, a huzat, az átmeneti energiadeficit, vagy az élemedett korom miatti felerősödött frontérzékenységem ("A" Máté erre gyanakodott, mikor menet közben gyorsan elsoroltam neki az aktuális bajaimat) hozott ki - menetközben valahogy elmúlt.

Jaj, nem is mondtam, 4-5 óra között valamikor megcsípett egy darázs is. Nem akárhol: egészen a combtövemnél. Hát... ha két centivel beljebb harap... akkor lett volna nemulass! Szerencsére eléggé immunis vagyok a rovarokra, meg nem is volt rá kapacításom foglalkozni vele - főleg, hogy a Doctor Bike / BoneShaker sátor alól éppen akkor kiabáltak, hogy van fasírt, a fene a jódolgukba - így a kör végére már le is lohadt. Mármint a csípés fájdalma.

Az utolsó 2-3 óra azért már bitang nyögvenyelős volt.

Tényleg csak a többiek - versenyzőtársak, szurkolók - buzdítása tartott mozgásban. Ja.... meg "A" Máté, amikor nekiállt az utolsó órában 2 körön keresztül üldözni, közben azt óbégatva, hogy ne hagyjam már ott... Jól elintéztem magam azzal a defekttel, meg az azt követő sietséggel. Pedig nem is volt sok, csak pár kör - de pont az a pár kör tud egy ilyen versenyen kibillenteni a homeosztázisból. Arról nem is beszélve, hogy beterített a latex - a megye összes porszemcséje hozzám tapadt. Sőt, a Bakonyon túlról is érkeztek porszemek látogatóba! Aztán így robogtam 7-8 órát. Úgy néztem ki, mint egy ragasztós bödönbe esett szenesember. Szerintem ezért láttam nagyon sok rám irányuló optikát ezen a napon.

Nagyon fájt a pálya összes egyenetlensége: a rataták, meg az a három-négy kis emelkedő is. Nézegettem, valamennyi teljesítmény még összejött; játszottam, hogy hol kiállva, hol beülve nyomom az egyes szakaszokat. Igyekszem a számomra néhol megoldhatatlan nyomvonalt élvezni- Hmmm..... érdekes, ez mintha minden 8-10-12-24 órás hazai verseny sajátja lenne - nem ott jelölnek ki pályát (nekem...), ahol "az út visz", hanem pont ott, ahol nem. Így egyik kanyar, ív, emelkedő, lejtő sem esik teljesen "kézre", hanem figyelni, alkalmazkodni kell; összejön az, csak kell hozzá, egy fél nap,  nem beszélve arról, hogy az ilyen pályák folyamatosan mozgásban vannak... futóhomok... szó szerint. Mondjuk, ha az lényeg, hogy a sportoló folyamatosan észnél legyen, akkor ez a tökéletes megoldás. És gondolom a lehetőségek is adottak/megszabottak. Szóval lehet, hogy csak én vagyok egy elkényelmesedett, öreg pók - nem nyafogok, na!

Egyszer azért csak vége lett a körmenetnek.

9 óra 54 perc (híreket mondunk) időtartamban, 209.1km megtett távolság, 1917m szint. A többi titok.

Próbáltam gyorsan két értelmes mondatban megköszönni Krisztiánnak az egész napos segítséget - tényleg nem megy másképp, csak ha ott van az a szuper-száppört! És még mesés fényképek készítésére is volt energiája!

S akkor jöttek aztán csak az igazi fájdalmak...

A cipő levétele, lehajlás, kiegyenesedés, elmenni a hűs zuhanyba (egy férfi, egy női a 120 emberre) - remek volt a társaság, egész jót karattyoltunk abban a fél órában, míg sorra kerültünk - vissza az autóhoz, átöltözni, megvárni az eredményhírdetést...  Az ellátmányról úgy tűnt, hogy lemaradtunk. A büfét vezető hölgy őszintén szabadkozott - de tény: 120 adag ételt rendeltek, s 120 adag el is fogyott. De... s emiatt extra nagy tapsot érdemel: azt mondta, megoldja. Megoldotta: gyártottak 10 perc alatt egy tálca melegszendvicset a lemaradtaknak! Micsoda hőstett! Hajrá Nomádia, hajrá Büfé!

Eredményhírdetés: elég érdekes, modhatni inverz módon zajlott le, de legalább nem húzták a végtelenségig.

A tömeg volt fedett helyen, villanyfényben; a dobogó egy szalmafedél alatt, a teljes sötétségben, és közben nekiállt cseperegni az eső (amúgy ezzel nagyon nagy szerencsénk volt). Mikor szólítottak, erősen kellett keresgélnem a többieket, hogy gratulálni és kezet tudjak fogni velük. Aztán felálltam a tetőre...

...megkaptam a díjakat.... bocsánat, az érmeket (...)... ...

... aztán mehettünk is haza.

Haza... haza... és leszakadt az ég, mikor kikanyarodunk a 8-asra. De nem ám csak úgy, szerényen, nem-nem... Húazannya! Könnyed halálfélelmem volt, de mondtam Krisztiánnak, hogy azért nyomja, csak meg/be/visszaelőzzük a felhőt. Ami össze is jött, valahol a Balaton csücskénél. Onnan már csak a Bakony fölötti félelmetes villámháttérvilágítást bambultuk, illetve mások élethalál küzdelmét a méterekért az autópályán.

Hé, emberek, álljatok meg...!

Vagy legalább lassítsatok. És induljatok inkább 10 órásokon - akkor máshogy látnátok a világot. Ugye?