Fenomenális szezonkezdet - A 4 óra 45 perces 8 órás verseny

Hamar elkészült a beszámoló, ugye? Nem véletlen...

Engem már nem kerülget a gyomorgörcs. Megtalált. A verseny és a pálya közepén. Pedig de jól mentek a dolgok! Egy darabig.

 

Szokásomhoz híven már két napja összepakoltam a szettet a versenyzéshez, felszereltem magam tartalékbicajjal, alkatrészekkel, tápokkal, italokkal. Nyugodtan vártam a nagy napot.

 

Reggel, hála a korábban elektronikusan megkapott info-pakknak és a helyszíni korrekt táblázásnak köszönhetően egyből megtaláltam az Óbudai Terepfesztivál keretében rendezett 8 órás mtb verseny parkolóját, a versenyközpontban fél perc alatt át tudtam venni a chipet is tartalmazó rajtszámot, mehettem volna pályát járni, mert az is tökéletesen és időben kijelölve várta a versenyzőket. Vagy akár büfézhettem volna. Esetleg egy kis társasági élet?

Visszamentem az autómhoz, vártam Krisztiánt, régi barátomat és bevált segítőmet az extra hosszú meneteim alkalmával. Óramű pontossággal érkezett. Átrágtuk magunkat a tananyagon, mit, mikor, milyen formában óhajtok majd fogyasztani – ez nem egyszerű feladat, mert az idő haladtával fokozatosan romlik az amúgy sem fényes kommunikációs készségem, így komoly próbatételre vállalkozik az, aki nekem szeretne segíteni egy ilyen jellegű, több órás verseny alkalmával.

Pályát tehát nem jártam, de ha járok, lehet, hogy nem indulok. Nem vagyok nagyon igényes, nekem a csillebérci 24 órás dilikörözés maga volt a tökély, de ez… Az, hogy teljesen sík (Eddig egy hegyi jellegű körpálya volt hazai tapasztalatomban, az a tavalyi zalaegerszegi 10 órás - akkor végig esett, hogy "élvezhető" legyen, idén meg nem lesz ott verseny... ez az én formám.), hogy rövid (3km/kör), hogy szemétdomb kerülgetés… volt már ilyen. De az, hogy ilyen és ennyire rázós… no, az nem kifejezés. Tényleg, minden teljesen szuper volt a versennyel kapcsolatban (főleg az egyszer használatos chipes rajtszám), azonban öreg vagyok én már ehhez a fajta kínzáshoz. A 3 kilométer felét biztos, hogy a nyereg felett 30mm-el töltöttem, derékból tartva magam. Hú, de irigyeltem Lacit, aki végigcsücsülte a köröket összteleszkópos kerékpárján. Az én szép, új 29er Scott-om meg szét fog esni, ha nem vigyázok? Voltak félelmetes hangok, de szerencsére minden flottul működött. Ajjaj! Most megint gyűjthetek valamire? Nem-nem, azt már nem!

A rajt előtt sok köszöngetés, sok kisdolog között. Sokakkal rég láttuk egymást. Józsi kollegával meg két napja. Ő is indult, duóban (ráadásul vegyes párosban, mikor nem is volt külön „mixed” kategória)!

Rajt után az első körök pedig a tanulással teltek: volt rázós, rázósabb és baromi rázós szakasz. Az irgalmatlan rázósakról nem is beszélve.

A kép alapján Józsi is élvezte a pálya áldásos hatásait - haza is szólt az első óra után, egy teleszkópos kerékpárt kérvényezve. Ő ugyanis merev villával érkezett ma sportolni!

Éreztem, hogy kicsit nagy a tempó, de muszáj volt látótávolságon belül tudni ellenfeleimet. Talán már a harmadik kör után stabilizálódott a helyzet: Szécsi Tamás, Kakas Laci, Gászner Róbert együtt, majd jöttem én.

Szépen körözgettünk, a negyedik helyen jól éreztem magam. A srácok elől dolgoztak, néha meg is úsztam – bevallom szándékosan, de legalább a pulzusom alább szállt ilyenkor. Mint tudjuk, nyolc óra sok idő, én meg ráadásul jól elvoltam „magamban”. Nem volt élvezetes a göröngyökön vonatozni, egyedül jobban átláttam a rám váró terepviszonyokat. Még puhítottam is a szuper Suntour rugósvillámon menet közben!

Krisztián tolta belém a szokásos, gyakrabban és ritkábban fogyasztott versenytápjaimat. A banán, a nápolyi nem esett annyira jól, szinte lehetetlen volt bármit is normálisan megrágni és lenyelni. Kértem is, hogy kisebb adagokat adjon (még például a negyed banánnál is), mert nem tudom elfogyasztani őket egy kör alatt sem.

Amit ettem és ittam műkaját, lenyeltem valahogy – elszoktam tőlük a hosszú ősz-tél-tavasz alatt? Gyakorolnom kellene a versenytápolást? Eddig nem kellett, de úgy látszik, új év új feladat!

Másfél óra után elkapott egy kis lendület és az 50-100 méteres „hátrányomból” hamarosan felértem az élbolyra. Szerintem egy kicsit belassultak. Mihelyst odaértem, egyből nem így éreztem. Tamás beállt mögém, Laci néha meglódult, Robi meg az első és a második helyét váltogatta.

Erre kösz szépen, egyszer csak az élre kerülök.

Szerencsére már régóta kellett egy „technikai szünetet” tartanom, itt volta az alkalom. Fél percen belüli pit-stop és már repesztettem is a többiek után. Laci is hasonlóan taktikázott. Hamarosan együtt haladtunk újra.

Három óra után kezdett a gyomrom jelezni, hogy valami nem tökéletes odabenn. És ezt nem csak a hasi fájdalomról tudom, hanem ezzel egy időben jelentkezik az „erőm elhagy” érzés is (hiszen minden keringés a bélrendszert próbálja támogatni) és fél órával később beütött „crach”. A kis erdőben, ahol Hostya Zoli fotózott, egy csapáson irány balra 15métert! Nyugalom, nem a pályát vágtam le. Van tanúm! Gyorsan megvolt az ügymenet, másfél percet vesztettem csak. Van már benne rutinom, tudtam, hogy lesz még egy felvonás és utána minden oké.

Négy órakor következett a második felvonás. Most vagy 7-8 percet töltöttem a bozótosban, csak harmadik nekifutásra tudtam visszamenni a pályára versenyzés céljából. Ekkor kezdtem gyanút fogni, hogy komolyabb a helyzet, mint szokott lenni.

Kértem kólát és gélt, hátha segítenek. De nem. Pár kar és lábgörcs is meglibbentette fátylát – ilyen folyadék (só?) vesztés után van esély erre is. Próbáltam haladni – állítólag nem is romlottak a köridőim (belül azért nem úgy éreztem, hogy ez a billegés, amit csinálok, valami felettébb értelmes dolog lenne) – még mindig a negyedik helyen voltam. Robi hátát is megláttam a hosszú egyenesben a patak mellett.

Fél óra és megint a pálya szélén küzdöttem. Mikor újra kerékpárra ültem, kóvályogtam rendesen. Kedves hölgyversenyző szeretett volna ugyan elengedni, de megnyugtattam, hogy ez most nem fog megtörténni. Olyan görcsök kínoztak (és a göröngyök a pályán), hogy egyszerűen nem tudtam haladni. Sehogy sem. Pulzusom a 150-es utazóról visszaesett 120-125 közé - így nem érdemes.

4 óra 45 perckor kiálltam. Itt a vége, ma ezt sikerült produkálnom. Ilyen állapotban, szűnni nem akaró fájdalmakkal (még most is fáj a hasam, mikor pötyögöm ezeket a sorokat), energia nélkül nem megy ez nekem.

Nem vagyok büszke magamra, bár háromszor próbáltam felállni a padlóról. Most jó nagy hiányérzetem van. Ki kell találnom valami versenyt sürgősen, hogy helyrerázzam magam!

Szeretném megköszönni Krisztiánnak a segítséget, a szuper fényképeket valamint mindenkinek a rengeteg bíztatást a pálya mellől és a pályáról egyaránt! Akik meg végignyomták... le a kalappal előttük!