Főzőverseny - Duna Maraton 2015

És a fő, hogy egyben hazaértem. Én, aki megfőttem...

 

Azt hiszem, nem nekem való a kánikulában való sportolás. Az utóbbi években igaz, volt egy-egy (kivételes) alkalom, hogy valahogyan, normális eredményt mutatva tudtam befejezni egy ilyen menetet, de a jellemző sajnos nem ez volt...  Idén a Crosskovácsi és a mostani Duna Maraton rendesen betett nekem. Lassan főzőtanfolyam lesz a főzőversenyekből...

Pedig olyan nagyon jól készültem megint...

Szombaton ugyan dolgoztam, de a reggel átmozgatás után, a bolt hűvöse, különböző krémek, kompressziós ruházat, egy remek frappé/frappucino (ki, hogy nevezi) segítségével átvészeltem a napot.

Sőt, még a rajtszámainkat is átvette és el is hozta nekünk egy kedves barátunk, így tényleg minden adott volt a jó versengéshez. Vacsorára dinnyét - persze tudom, hogy vízhajtó, de... -, jégkrémet és egyéb rágni/emészteni nem szükséges élelmiszereket fogyasztottam. Mindet jéghidegen, gondosan ügyelve testem hőmérsékletének minimumon tartására. Éjszaka azért párszor kimentem, mert a dinnye, az dinnye, na... A reggeli sem volt megterhelő, cserébe energiában dús. Érdekes, hogy azt gondoltam, most már nincs bennem sok felesleges folyadék, de testem nem így gondolta. Még az odaúton is meg kellett állnom, aztán amit a csodaszép, árnyas parkolóban műveltem, az meg már majdnem maga volt a közszeméremsértés.

Nem, nem a páromtól titokban elcsaklizott Nők Lapja meserovatának olvasgatására gondolok most...

Tehát a nagy rajt előtti folyadékvesztéshez képest, a rajtnál - és körülnéztem vizsgálódtam, én voltam az egyetlen - mégis izzadtam, mint a ló.

No, itt gondoltam először, hogy ajjaj.

Másodszor akkor, amikor - a rajt után majdhogynem egyből - a pulzusom kezdett az egekbe emelkedni, erőm meg sehol. Szépen elment mellettem a hosszú- és a középtáv is. Kategóriám eleje meg... hja... ők aztán teljesen. Mondjuk ehhez már hozzászoktam, de azért most többet gondoltam/vártam magamtól. Ja, némi (?) fáradtságot azonnal rá lehet(ne) fogni a Dolomitokban, az előző hétvégén tett hatnapos kúrámra... hmmm.... tudjátok, mit? Részben rá is fogom! Bár, azóta meg próbáltam becsületesen pihenni, tényleg.

Nézegettem hát a szívverésemet a képernyőn. Magas, rettenet magas... de ha ennyire sem nyomom, akkor még a sík szakaszokon egy helyben állok, az emelkedőkön pedig csak tolni tudom. Nem, ez így nem jó. Kialkudtam magamnál egy kis kedvezményt, emeltem hát pár ütést. Nem éreztem ám megterhelőnek, csak lassúnak, nagyon lassúnak. Még Balázs Úr is otthagyott... Akkor még poénkodtam is. Azzal, hogy azt olvastam a hírekben, hogy a tegnapi (szombati) Tour de France időfutamon sem Contador, sem Tony Martin nem tudta kihozni magából a maximumot, mert a hőség miatt olyan magas volt a pulzusuk. No, de majd eljön az én időm, nem kell itt kapkodni! (Nem is tudtam volna.) Menet közben találkoztam Kakas Lacival és Zoránnal is, akik defektet szereltek az út mentén.

Aztán tekertem és iszogattam, szép csendesen. Fogyott a folyadék (a kilométerek nem annyira) és hála Balázs Úr barátosnejének, már a Barát-kúti erdészháznál is tökéletesen is megkaptam a fagyasztott cserepalackot. Még az útvonal is tűrhető volt.

Egyszer csak eltekert mellettem egy sporttárs ezzel a szerkezettel...

Ekkor már többedszerre gondolkodtam el azon, hogy ajjaj... azaz az élet dolgain, főleg a mai napra vonatkoztatva, de abban a pillanatban talán kicsit jobban...

Amúgy meg... tényleg semmi okom nem lehetett volna panaszkodni... Esetleg arra bringásra, aki a Pilismarót-Hoffmann közti erdészeti úton, miután megelőzött, sikeresen keresztbe kaszált előttem a több méter széles (aszfalt)úton, ahol amúgy sehol-senki. Éppen nem akartam felfelé behúzni a féket, de most kellett. Jeleztem, hogy nem értem erre miért volt szükség; no erre megkaptam, hogy: "Nyugalom van, hosszú még a nap!" Ezt körülbelül én is sejtettem, de azért nem vágtam be senki elé (oké, nem is nagyon előztem). Mindegy (nem az), inkább meghúztam magam csendben.

Egész a sípályáig bírtam... amit amikor megláttam még nem, de amikor elkezdtem felcaplatni rajta, akkor... hú, akkor eléggé kikészültem. Ezt nem tudom, miért kellett, tessék megmagyarázni!? Akkor inkább maradjon ki, menjünk körbe, legyen rövidebb/hosszabb, könnyebb/másképp nehezebb a verseny. Jajj! Mire fölértem, nem is tudtam magamról. Ott álltak a hegytetőn segítőim - a szintén "hála neki" Fityisszel kiegészülve - a kulacsokkal én meg azt sem tudtam, hogy merre tovább. Látni, nem láttam , mert elhomályosult minden, taknyom-nyálam egybefolyt. Mondjuk, célszerű lett volna már itt legurulni a Kétbükkfa irányába, de ekkor még valami tartotta bennem a lelket. Talán az, hogy innen vagyunk bent a Pilisben, úgy rendesen, s végre jön egy kis megérdemelt montizás és attól feléledek.

Végül is jött, mert a legurulás egész élvezetes volt. Az aszfaltra kiérve olajoztam egyet, aztán Sikárostól felfelé kaptam egy lassú defektet. Meg is kellett állnom megpörgetni a kereket, s nagy nehezen ugyan, de el tudtam tömni a lyukat. Pedig egy pillanatra jól éreztem magam tekerés közben. Egy pillanatra... hátha...

De nem... nem, ez csak téves érzékelés volt. És akkor... a Kisrigó utáni lejtő aljában nagyjából kiderült számomra, hogy innentől kezdve van vége a napnak. Úgy elment az erőm, mint Fekete Laci bácsinak, anno...

Pedig még vadiúj karbon bicajt is összeraktam magamnak, meg rugózós villát, hogy az majd milyen jó lesz!

Nem is volt rossz, a bajok velem voltak.

Apropó: többen kérdezték - menet közben is, nem tudván arról, hogy nem nagyon vagyok már kommunikatív, és akkor most elnézést ha nem voltam képes kimerítő választ adni -, hogy mi lett a Ritchey-vel? Jelzem, megvan - tegnap kapott egy hátsó kereket, s lesz belőle megint "True HardCore FullRigid SingleSpeed" kerékpár. Én meg gyűjtöm hozzá az erőt.

Magamban elköszöntem a távolodó ellenfelektől, aztán az első lehetőségnél - talán egy kék Golf volt az erdő közepén - jeleztem a rendezőknek, hogy Dini kiszáll. Úgy gondoltam ekkor, hogy ha fizikailag ugyan már nem, de szellemileg talán még ép vagyok annyira, hogy el/kitaláljak az erdőből a főútra, s vissza Esztergomba, akkor ez az utolsó lehetőség. Bevallom, hogy azért mégis volt egy kis zavar már ekkor is bennem, mert pár pillanatra azt hittem, hogy a hosszú-hegyi dózerúton vagyok, de még időben rájöttem, hogy az egy vonulattal odébb van. És akkor most Kesztölcről írnám a beszámolót...

Tehát kihajtottam a Kakas-hegy irányába, fel Kétbükkfához, majd "gurulás" és hosszas, szembeszeles tekerés vissza a rajt-célterületre. Hát, nem voltam büszke magamra, hogy hátulról kullogtam be, s adtam le a chipet. Nem, ez nem méltó hozzám, nem mutatok vele jó példát, de most ez volt a megoldás.

Nézegettem magam... a "szokásos" sókiválás... elől egy kis porrárakódással...

... és ami érdekes volt, hogy hátul meg nyirkos, izzadt volt a lábam... Ezt, hogy kell értelmezni? Főtt a fejem...

Mindenesetre, tuti ami zicher alapon zuhanyoztam egy alaposat a rögbi csapat öltözőjében... és így megszépültem:

Az nem látszik, hogy a sampont elfelejtettem leöblíteni. A többiek szóltak kint, hogy habzik a búrám...

A "célban" folyamatos interjúadásba bocsátkoztam, közben rettenetesen el kezdett fájni a fejem (nem az éhségtől, hanem az egyértelmű gutaütéstől) és jó lett volna leülni valahova, árnyékba. Ezt úgy oldottam meg, hogy fogtam magam és Fityiszt, bepakoltam a kocsiba és hazahajtottam, mint a huzat. Illetve huzat az nem volt, mert felhúztuk az ablakokat és bekapcsoltam a légkondit.

Ez jó volt, ezt kellett volna tennem egész nap... agyam felforralása helyett, tekerni egyet hajnalban, majd hűsölni az árnyas lakásban... A jövőben komolyan el kell gondolkodjam - egy kiadós zöldségleves fölött -, hogy megéri-e egyáltalán rajthoz állnom, ha ilyen rekkenő hőség van?

Hegyibringásék kérték, hogy aztán vidám legyen a beszámoló... nem tudom... ez most lehet, nem sikerült.

Csapattársaimnak és minden dobogós- és nem dobogósnak, túlélőnek szívből gratulálok a teljesítéshez!