Hakni - Masters Európa Bajnokság - Salzkammergut Trophy 2014

Kérem tisztelettel, az idén eddig bemutatott maratonos színházi produkcióink alapján olyan híresek lettünk mi, szerényen a masterkettes „élmezőny”, hogy úgy gondoltuk és mások is úgy gondolták (?) érdemes lenne külföldön is bemutatni tudásunkat.

Jaj, de vicces vagyok, ugye? Akkor el is mesélem legutóbbi hétvégénket.

 

Az úgy volt, hogy Peti pár nappal még a Duna Maraton előtt hirtelen rám telefonált, hogy hirtelen beférnék az utazó társulatba, Jocó és Ő mellé, mert (Buruczki) Szilárd kiszállt, ugyanis éppen akkor  talált egy pénzdíjas  versenyt idehaza. Aztán hét közepére még a csuklóját is kitörte... Tehát így lett helyem és szállásom is egy pillanat alatt a 2014-es UEC Maraton Masters Európa Bajnokságra. Ez idén – a szokásos grazi helyszín helyett – a Salzkammergut Trophy keretein belül került megrendezésre. Oké, nem a legdurvább „A” (220km) távon, csak a „klasszikus, de az is elég” „B”-n (119km/3800m szint). (Egyből igent) Mondtam, ez kell nekem... 5 napra a Duna Maratontól... Egyébiránt tényleg volt kedvem hozzá, mert már nagyon rég maratonoztam külföldön, pedig régen annyit, de annyit... csak, hát az anyagiak, az idő- és energiaráfordítás... jajj, az sok. És a legfontosabb: egy külföldi maratonon nem tudom kivel versenyzek... itthon olyan jól megvan a bejáratott társaság, az ellenfelek (nem csak az évjáratomon belül), ott meg azt sem tudom ki-kicsoda. Honnan is tudnám...?

 

Első feladat gyanánt regisztrálnom kellett, amit pillanatok alatt megtettem – benne voltam már a rendszerben,  mint „rutinos” (ez már a hatodik alkalom, hogy kitámolygok Bad Goisern-be) Salzkammergut-ra járó. Pénzt nem utaltam, mert az, hogy tényleg indulok, csak akkor vált biztossá, amikor péntek reggel 9 óra körül Peti csöngetett és bepakoltuk a motyómat a turnébuszba.

A jó, magyaros szokáshoz hűen - azaz, ha utazunk akkor egyből zabálunk is - hamarosan el is kezdtem energizálni - sárgaborsóval:

Tipikus glikogénfeltöltés...

Tipikus úti kávéval - "koffeinmegvonás", hahaha, hogy oda ne rohanjak!

De azért még akkor is volt bennem egy kis bizonytalanság. Mert az időjárás... néztem, nézegettem én a héten az előrejelzéseket – semmi biztató. Sőt, a verseny napjának közeledtével egyre kisebb volt arra az esély, hogy megússzuk szárazon.  Mondjuk volt már itt ilyenben részem, de a 2009-es havazással, majd átfagyással egybekötött versenylefújást nem kívánom senkinek. Egyszer elég volt...

Persze nagy volt a társadalmi nyomás (útitársaim), magyarán egyből mentem és a kötelező „gépátvétel”, ami jelentett fél órás sorban állást... (szerencsére a szuper-rendes Vock Baluék maguk mellé, sőt elé (!) engedtek, különben most is ott állnánk)...

...majd a három szerelő egyike fél perc alatt átnézi a masinát, végül kitöltetnek egy papírlapot, amit utána – tőlem legalábbis – senki nem kért...

Hehe - már nincs is olyan kategória, hogy 3x10-es meghajtás... tényleg nem sokat láttam. Bezzeg az 1x akármennyi...

...szóval ez után a tiszteletkör után mentem is a „Nachnennung” (helyszíni vagy utónevezés) szobába, amiről kiderült, hogy valójában a „Help Desk” szoba, tehát mehettem át a valójában „Nachnennung” szobába, ami „Help Desk” szobaként volt feliratozva. De mindegy, mert alapvetően szeretek verseny előtt sorban állni, itt meg még angolul is tudott mindenki, tehát nem éreztem magam elveszett embernek. A lényeg: meglett a rajtszámom, ráadásul névre szóló – ennek nagyon örültem!

Már csak a PowerBar zacskót kellett megszerezni, amiért már sorba sem kellett állni, a tömeg megkapta, amit akart és szerteoszlott. A zacskó tartalmából az egyik hihetetlen dolog számomra a PB-nápolyi. Megnéztük egy sátorban az Expo-területen, hogy mennyibe került per stück... Hmmm... Ez (mármint az ára) és az Expo-n illetve a verseny alatt látott „különleges” (például Pinarello 29er... bocsánat, tényleg... de kinek jutna eszébe ilyet venni... az országúti még oké... de... meg a titán-karbon muffos, rohloffos, lengővillás csodamasinák, valamint az 1x11 mindenhol...) kerékpárok, furmányos alkatrészek, kompresszionált ruházati termékek, táplálékok és kiegészítők tömege jelentette azt, hogy van a világban (nem is messze tőlünk) megfelelő pénzmaggal rendelkezdő megfelelő érdeklődésű vásárlóerő az ilyen termékekre is. Valamelyest elgondolkodtam.

És még mindig volt egy feladat: enni, aztán szélsebesen eltűnni. Gyorsan feléltük a rajtszámon található pasta-party kupont...

...aztán megpróbáltunk elslisszolni a 15 kilométerre fekvő csodaszép helyen (Ausseerland) szállásunkra. Ez az „elhúzunk laposkúszásban” megoldás nem működött olyan egyszerűen, mint hittük, mert a híres-neves rendezvény már évek óta hazánkfiainak százas nagyságrendű tömkelegét vonzza. Akik közül mondjuk minden második ismerős. Tartott vagy egy óráig, míg az autóhoz vezető 100 méteres utat megtettük. Persze volt miről beszélni, hisz a Duna Maraton óta, azaz már vagy öt napja nem találkoztunk, a barátságokat meg ápolni kell.

A szállás tényleg csodás volt: luxus faházak, szaunával, konyhával és a Peti – Jocó páros hihetetlen egymáshoz ragaszkodásának hála, nekem saját hálószobával. Könnyed, verseny előtti vacsi gyanánt fogyasztottam a Tibibá által a piacról szervárt kulenből és szarvas-mangalicakolbászból.

Este kilenckor már húztam is a lóbőrt – nem tudom, mikor aludtam ilyen nagyot és ilyen jól. Minden adott volt egy jó sportoláshoz szombaton.

Azaz csak majdnem. Mert meg kell említsem, hogy a Duna Maraton nagyon kiütött. Rég voltam ilyen pocsék állapotban, mint a héten... Fájt a fejem, szédelegtem, hányingerem volt, görcsölt és ment a hasam... csak kóvályogtam, mint egy gutaütött. Az is voltam persze vasárnap délután, de hogy így maradjak napokig... erre nem számítottam. A héten bemutatott kerékpáros produkcióim pedig... áhhh, hagyjuk! S ezért is volt bennem egy kis bizonytalanság a nevezés létjogosultságát illetően. De amikor már befizettem, onnan nem volt visszaút!

Ehhez jött még masterkettes haverjaim hurráoptimizmusa. Az utazás közben megtudtam, hogy lényegében egyiküknek sem kottyant meg a múlt heti versengésünk, másnap már úgy tudtak bringázni, mint ha mi sem történt volna... Peti a héten elméletben előre le is osztotta a lapokat – mivel watt/testtömegkilogramm arányunk összehasonlítása alapján tudta, hogy nekem nem sok esélyem van „ellene” az alpesi, hosszú mászásokon, így ettől is elég jó volt a hangulata. És persze az időjárásról is tudták Jocóval, hogy verseny előtti éjjel kitisztul az ég, délutánig derült, napos idő lesz, majd csak valamikor később jön egy nyári zápor. Tehát minden frankón fog alakulni. Hát, én nem ezt láttam a bergfex.at-n...

Igazam is lett. A szombat reggel szép csendes szitálás, szomorkás idővel indult...

...aztán a rajt időpontjának közeledtével durvult a helyzet. Mondjuk úgy, hogy nem nagyon akaródzott a kocsiból kiszállni.

Első körben, kora reggel, még a szálláson, energetikailag próbáltam magam gatyába rázni – itt és most külön köszönet a gyomromnak, hogy ezt a szombatot rendesen működte végig – azaz annyi, de annyi szénhidrátdús tápot (3 kifli-zsömle-kocka, 1 zsák zabkeksz, fél doboz csokis keksz, aszalt gyümölcsök csokiba mártva és meztelenül, eperlekvár) toltam magamba, hogy azt hittem kidurranok.

No, ez a feltöltés volt valószínűleg az egyik fontos alapköve annak, hogy jót és jól mozogtam később, a nap folyamán. A második találós kérdés az öltözködés volt. Az igazat megvallva ötletet loptam Jocótól: pirospaprikás bemelegítő krémmel kentem be először lábaimat, majd arra nyomtam egy réteg bálnazsírt, szigetelésképpen. Erre jött a rövidnadrág + térdmelegítő kombó. Felül bálnazsír, ujjatlan aláöltözet, rövid mez, karmelegítő és szélmellény volt a halmaz. A zsebembe azért bedugtam az életmentő esődzsekit, de csak arra az esetre, ha megint havazna odafenn és le kell valahogy jönnöm (élve) a hegyekből. A harmadik sarkalatos pont a tempó megválasztása volt. Azé a tempóé vagy intenzitásé, amit tudok, sőt végig tudok nyomni, tartani. Fel is meg le is. Hogy nehogy ám átfázzak, mert akkor utolér a vég. Ezt is sikerült megoldanom, s bár az elején kissé magasnak (főleg a verseny várható időtartamát nézve) tűnt, így utólag azt mondom, ez volt a jó választás. Ha nagyon tartalékolok, akkor fennáll a veszélye, hogy „úgy maradok”, s üzemi intenzitás híján, abból lesz csak az átfagyás!

9 előtt 15 perccel aztán csak ki kellett szedjük magunkat a busz melegéből, várt minket a közönség!

Szerencsére jó vendégszínészhez méltóan tudtam, hogy ma nem kell meccselnem, küzdenem senkivel – nincs tétje az egésznek, a lényeg, hogy a rám váró 6-7 órában jól kellemes elfáradás mellett jól érezzem magam. Elvégzem az iparosmunkát, s közben ki is kapcsolódok. Jelentem sikerült!

A rajtnál sem furakodtam az első sorokba. Ahogy beindult a menés, minden lelkiismeret furdalás nélkül hagytam elmenni, akit hagynom kellett, a rajt utáni pár percet kivéve nem is láttam kedvenc ellenfeleimet. Az érdekes amúgy az, hogy így is egymáshoz egész közel értünk be a célba. Amennyire  lehetett, próbáltam évezni a pályát, a táj szépségeit és a schotterkönig sporttársakkal sem igyekeztem összeszűrni a levet. Nehézségek azért voltak: a látásommal és a csapadékkal... főleg egyszerre... A két felhőszakadást az első három órában rémisztő eseményként éltem át, de legalább lemosta a szemüvegem. Ha lassan kellett menni (tolás vagy alacsony tempójú sporttárs nehézkes kikerülése), akkor bepárásodtam. Saras részen szennyeződés keletkezett a lencsén... A legkomolyabb technikás-szerpentines esőerdei szakaszon addig ügyeskedtem szemüvegem orrhegyre taszigálásával, míg az a földön végezte. Meg kellett állnom megtalálni, miközben zúdult át rajtam (fölöttem) a mezőny. Amikor meglett, gyorsan bringámra pattantam,  szemüvegemet pedig száránál fogva bekaptam a számba, s úgy mentem lefelé. A speciális megoldáshoz képest egész jól haladtam. Egyedül ordibálni nem tudtam az utolértekre, mert akkor úgy jártam volna, mint a holló a sajttal a mesében...

Nem volt könnyű dolog a sík szakasz átvészelése sem. Ez majd 25km, a nagy mászás előtt, és bizony komolyan figyelni kell az erőbeosztásra, mert után jön három óra hegyrefölmegle. Itt sem csapódtam senkihez (úgyis csak lefröcskölt volna), inkább szolíd tempóban haladva, ettem-ittam, elvégeztem dolgomat (Hogy kerek legyen a történet, meg kell említenem, hogy a verseny alatt négyszer (!) álltam meg kis ügyeket megoldani - ehh, ez a hideg-nyirkos időjárás mindenkire másképp hat... s ki lehet számolni, mekkora "időveszteséget" okozott a sok pit-stop.), hogy a legjobb állapotban érjek a hegy lábához. 2 óra 51 perc menetidő után kezdtem meg a mászást a sóbánya oldalában. Nem meglepő módon percek alatt behoztam az összes síkonkaiser versenyzőalkatot. Jól forogtak lábaim, pedig már régóta jöttem-mentem, nem igazán nekem való időjárásban, nem fáztam (sőt, nem éheztem, nem szomjaztam, pedig túlzottan nem kalorizáltam agyon magam, hát még a folyadékbevitel... illetve annak hiánya. Ha két kulaccsal megittam az egész verseny alatt, akkor sokat mondtam. De működtettem legalább a mobil üvegvisszaváltó rendszert, s sikeresen addig csereberéltem, míg két egész jópofa butéliával értem be a célba. Enni csak három gélt ettem a tudományosabb kaják közül, cserébe viszont vagy egy fél tepsi túrós-meggyes-almás pitét, mézes sütit, csokis kekszet toltam az arcomba (volt, hogy már igen nehezen, mert nem volt bent hely – ráadásul haladni is kellett felfelé, nehezített lélegzetvételes gyakorlat...), pár banán társaságában (mintegy fújtásképpen). Ez a verseny amúgy is híres a remek ellátásról, s ha valamikor, akkor pont ma nem fogom zselékkel, szintetikumokkal hülyére tömni magam. Elég volt a múlt héten és azt hiszem, lesz még rá alkalmam idén párszor...

Szóval nekikezdtem a karikázás második felének. Innen egész jól alakult az időjárás is – ha jól emlékszem még csak nem is szemerkélt, sőt a végén már a nap is kisütött. 1500-ra fel, két részletben  ez volt a feladat, s szuperül éreztem magam. Persze ez nem jelent légies könnyedséget, de magamhoz, illetve képességeimhez képest igencsak élveztem a játékot. Élveztem a természet szépségeit, köszöngettem, ha ismerőst vagy csak úgy, mezei hazánkfiát láttam. Egész jól fel lehet dobni így a monoton maratoni mászásokat! Természetesen tudatában voltam annak, hogy ez – mármint a hegy és a jó testi állapot – nem tart, nem tarthat örökké. Titokban azért becsületesen szívta az energiámat. Az utolsó „kis” (nekem 31-32 perces) hegyecske vége felé (5 és fél óra menetidő táján) éreztem, hogy bizony nagyon elfáradtam már.

Volt még egy lejtő, némi sík (?), benne három bukkanó (3-5 perces küzdelmek), amiket nem igazán kívántam. Érdekes, illetve nem is, inkább tényként könyvelhettem el, hogy a lejtőkön (az aszfalton körülbelül kétszázzal húztak el mellettem, pedig én is tekertem, mint a güzü) és a sík részeken kaptam meg a magamét. Ha emelkedett még fel tudtam érni az előző nagy hegyeken leelőzött ipari méretű (nálam mindenki egy fejjel magasabb volt és egy számmal nagyon kerékpárral közlekedett) sporttársak hadára. Hát, ez van, beletörődtem. Fáradt, kissé sajgó lábaim már nem nagyon forogtak, a lánc is nyikorgott a szárazságtól (ekkor, az utolsó pár kilométeren már nem volt energiám olajozni) de azért 6 óra 24 perc alatt bejuttattak a célba. Hatalmas üdvrivalgás, fanfárok, szirénázás közepette gurultam át a célvonalon. Gondolhatjátok, hogy nem nekem szólt a zsivaj. Két másodperccel mögöttem ért be az „A” (leghosszabb) táv első helyezettje. Ühüm, csak ők hajnal 5 órakor indultak a 220 kilométerre, szemben a mi 9 órás rajtunkkal.

A befutó után pár méterre megtaláltam Petit és Jocót - ezek szerint nem olyan rég értek be előttem...

...meg a terülj-terülj asztalkámat, amit... hát... nagyon hasonlított a hazai kivitelre: izotóniás lötty, banán, majd alma, kenyér és kiflidarabok... egyedüli plusz teljesítményként az alkoholmentes (?) sört tudtam elkönyvelni. Hümmm... mi van?

A tápon, illetve annak hiányán való búsongás helyett inkább beszélgettünk. Sokat. Összefutottunk régi, kedves ismerősünkkel Matusek Robival is, aki nagyon bánkódott, hogy ez a 17. Trophy-ja, de idén nem indulhatott az extrém távon, mint eddig mindig... (Csak annyit üzenek innen: Robi, kérlek vigyázz magadra!)

Petivel elindultunk a turnébuszhoz, tisztálkodni, átvedleni a (jel)mezeinkből rendes utcai szettbe. A hivatalos bringamosó szolgáltatást idő hiányában (kilométeres sor végigállása) nem használtuk, de a buszhoz menet találtunk egy spontán hotelt, illetve egy spontán slagot a hotel falából kivezetve, ahol 5 perc alatt lezavartuk a bringáink és magunk kiglancolását.

Ország-világ szeme előtt megejtettük a ruhacserét (ez jelentős mennyiségű meztelenkedést jelentett a főút mellett), elpakoltuk a szennyest, s üdén, illatosan és óvatosan visszamentünk a célterületre a 4 féle (!) színes-szagos Trophy Finisher (Peti nem teljesen értette, hogy miért nem Survivor-t kapott idén... de elmagyaráztam neki a különbséget.) póló közül választani, majd energiát pótolni (a 2. tésztaparty).

Összefutottunk Jocóval, kiegészültünk Andrissal és Záray Lacival is. Evészeti bemutatónk után felkocogtunk a járgányhoz és 25 perc múlva már otthon, a híradó (?) nézegetése közben revitalizáltuk fáradt testszerkezetünket. Pár ezer kalória mindenkibe befittyent az biztos. Próbáltam magam visszazökkenteni a normál étel-kerékvágásomba, így a zöldség-gyümölcs-hús vonalat követtem. Édes kekszet, sütit nem eszem egy ideig az biztos... De, hogy a többiekben mennyi tészta tudott eltűnni... anyám!

Az (el)alvás nem ment könnyen. Az ember rendesen pörög egy ekkora bringázás után. Míg a többiek lent pörögtek a földszinten tévézés ürügyén (valami meccs volt), addig én fent, az emeleten az ágyamban, a gondolatok meg bent az agyamban...

Nem is ébredtem pihenten vasárnap reggel, de a sportos reggeli után az egy órás séta a közeli sóbányába – melyen az „A” táv áthalad...

...és ahol már évekkel ezelőtt, a korábbi versenyzéseim alkalmával kiszúrtam a bányavasúti (sín)maradványokat - igencsak jót tett tegnap megsanyargatott szervezetemnek.

Nagy élmény volt ez a hétvége, köszönöm, hogy beszállhattam az utazó társulatba! Talán a publikum is jót szórakozott, hogy mi igen, az biztos! Jókat dumáltunk, ettünk-ittunk, szocializálódtunk. Ja nem, azt csak én... a többieknek már megy magától. És mennyi hasznos tapasztalatot szereztem! Öltözködés, erőbeosztás, pihenés, evészeti-ivászati bemutatók... gyűlik az anyag a téli fejlődéshez, a következő színházi évadhoz!

Reggeli utógondolatok - mert persze, hogy éjjel is kattog az agyam, most meg a klaviatúra:

Nem lettem Masters Európa Bajnok. Nagyon nem. Sem abszolútban, sem sem Master3-ban (Nem elírás, most Master3 kategória voltam, mert itt 5 évenként (1970-1974) van korosztály váltás.) Mondjuk, a legkomolyabb az, hogy az összetettet is épp egy Master3-as nyerte 5 óra 19 perces idővel... tehát komoly a mezőnyünk! Igaz, ez a Bajnokság nem is volt a céljaim között idén... még szerencse... Egy jó órát kellene ahhoz javulnom, ami sok. S, hogy mit kellene gyakorolni? Hát, az a fránya erőfejlesztés... ahogy látom, az lenne a titok nyitja. Amit én mindig ellustálkodok. Hihetetlen, hogy a nálam egy fejjel és legalább 10-15 kilóval "nagyobb" sporttársak milyen tempóban tudnak haladni fel is meg le is. Alacsony fordulattal, hol ülve hol kiállva úgy küldik órákon át, hogy csak lestem. Sajnos az, ami itthon működik, hogy (alacsony)testtömegből, (magas)pedálfordulatból és (pörgős)pulzusból hatékonyan lehet versenyezni 3-4 órákat, no az "odakinn" már nem igazán hatékony. Noh, legalább van min munkálkodni a közeljövőben!