Hogyan éljük túl...? Az Ünnepeket!

Ünnepek, ünnepek... ízlelgetem a szót... meg sok mást is ilyenkor év végén. Mert miről is szól  az esztendő vége? Örök szerelmemről, a zabálásról.

Arról, hogy hogyan tud az ember fia a szokásos napi adagjánál (vagy kalóriaigényénél – a kettő nem mindig fedi egymást) hatványozottan több eleséget magába dönteni. Ez az időszak a magamfajta „bélpoklos” sportolója számára nehéz, megpróbáltatásokkal teli, sok gondolkodással fűszerezett heteket jelent.

Probléma: Ajándék-édesség özön. Kezdődik az egész a boltban. A Karácsony előtti utolsó hetekben kedves vendégeink, barátaink szerét ejtik, hogy meglepjenek minket pár gasztrónómiai különlegességgel. A házi almás-fahéjas pitétől indulva, a turbó-brutál krémeseken keresztül, a másfél kilós kuglófig vezet az út. Nem beszélve a folyékony kenyér különböző, téli különkiadásos manifesztációiról. Nincs ezzel semmi baj, sőt...

Mivel még most, a tél közepén is sikeresen őrzöm évek hosszú tápanyagkutató szakmunkájával kikisérletezett és az elmúlt szezonra végre masszívan kikristályosított versenysúlyomat (Hja, van aki szerint nem ártana pár kilót felszednem télire – ugyan miért is? A hízás-fogyás megterheli a szervezetet (szívet például), ha meg könnyebb vagyok télen, az azt jelenti, hogy gyorsabb is vagyok – az pedig egy igen jó érzés. Ja, és nem kell ruhatárat cserélnem – már megint... Azt hiszem inkább az irigység beszél egyesekből...), így nem tolhatok be minden nasit... azonnal – főleg zárás előtt, késő délután, ugyanis rendszerint akkor érkeznek a csomagocskák. Viszont – és ez fontos szabály – megtanultam, hogy nem mondhatok nemet semmire sem. Mert akkor híre terjed, hogy „ejj, ez a Dini nem eszik édességet, nem iszik kólát, sörikét”... s hamarosan kimaradok a jóból.

Megoldás: mindenre – amit kínálnak - igent kell mondani, semmit nem szabad visszautasítani. Tervezz és tárazz - be! Ajánlott szakkönyv a témában, legalábbis a címét tekintve:

A tökéletes megvalósításhoz lapuljon zsákunkban egy műanyag ételes doboz (lehetőleg üres) és egy kisebb palack is. Mivel minden étel és ital egész számmal (és egy késsel vagy tölcsérrel) osztható,  ezekbe lehet ügyesen porciózni a ránk jutó fimonságokból. Az sem baj, ha van hűtő(táska) a közelben. Persze, hogy – legalábbis az elején – furcsán (és akkor még finoman fogalmaztam) fognak ránk nézni az ajándékozók (és a kollegák, mivel csak én vagyok ilyen szisztematikus a társaságban), de majd csak megszokják. Aztán meg lehet örülni, mondjuk másnap reggel, amikor ugye milyen jól is jön két krémes és egy kis kuglóf a hajnali menet előtt, a bringázás vége felé pedig az a fél liter kóla... Nem beszélve az esti túltáplálkozás miatti lelkiismeretfurdalás (és ezenaz  okból kifolyó fokozott súlygyarapodás) elkerüléséről.

Probléma: a Mikulás... azaz a kapcsoltan beérkező több tonna csokitermék. Még felnőtt fejjel sem lehet megúszni, hogy december 6. után ne lapuljon a lakás minden sarkában egy-egy ránk leselkedő csokimiki.

Megoldás: Nem is kell megúszni, csak használni kell az okos fejünket. Az enyhén kúp alakú, egész csokimiki tökéletesen passzol a mez zsebébe, a mikitörmelék pedig mehet a teljes kiörlésű zsömlébe, így alkotván egy, egyben lassan és gyorsan felszívódó, tökélyes tápanyagmixet hosszú tekeréseinkre.

Probléma: a bringázás. Nem, ez alapvetően nem probléma – legalábbis nekem, de, mint tudjuk, nem lehet mindeki olyan kemény gyerek, mint én. Szóval sportolni bizony kell. Lehetőleg hajnali, kora reggeli indulással. A legjobb az, ha erre az időszakra időzítjük a felkészülés első „crash training”-jét.

Azaz: ész nélkül (Természetesen nem, csak túlzok - tessék utánaolvasni a szakirodalomban!) nyomni kell, pihenőnap nélkül, amíg csak a kaja tart. És persze, amíg bírjuk szusszal, lelkierővel. (Jaj, nehogy már ne bírjuk!) Mert aztán nem lenne célszerű, ha egészségkárosodás – túledzettség – lenne belőle, így bele az alapozás sűrűjébe. Elegendő csak az „overreaching” (kedvenc fogalmam mostanság) állapotáig eljutni. Hanyagoljuk a klasszikus értelemben vett „LSD”, azaz „Long Slow Distances” meneteket, mikor is szép komótosan és jó sokáig kint billegünk a minuszokban, de nem történik semmi érdemleges (és hasznos) változás a szervezetünkben, s maximum attól fogyunk (pontosabban csak azt hisszük), hogy valahol a világ végén átfagyva eléhezünk, mert nem vittünk több kiló kaját magunkkal (ez után a pillanat után viszont már mindenből plusz gramm/dekagramm/kilgramm lesz, amit magunkba juttatunk), és mivel már eltelt öt óra menetidő, korog a gyomor, mert tudja, amúgy is ebédidő lenne... Aztán hazamegyünk, megesszük a hűtőszekrényt... a kenyértartót... jesszusom már ott is bejglik telelnek, nem beszélve a rágácsnak kirakott földimogyoró kupacról...

...és... és mi történik? Hát hízunk. Hja, amikor a katabolikus folyamatok... metabolikusba fordulnak... és viszont.

Megoldás: térjünk át a precíziós „Long Steady Distances” nyomatásokra. Ahol a „Steady” már komolyabb utazósebességet jelent(het). Nincs tingli-tangli, meg „majd csak elütöm az edzésidőt valahogy” típusú találkozások. Menés van! Sőt – tegyünk bátran feladatokat (intenzitást) is egyes bringázásokba. Az csak úgy falja a kalóriákat – tessék megnézni a számlálót egy „klasszikus alapozós” és egy „tempó” menés után... Ugyanarra az időtartamra bő másfélszeres különbség is összehozható. Előtte pedig nem sokkal mehet az „eriszd el a hajam” – ami egész pontosan a „power frühstück” (energiában gazdag reggeli) bevitelét jelenti. Nem részletezem, de volt  olyan napom, hogy Panama torta, Máktorta, muffin, gyümölcskenyér, mandulás ünnepi kenyér mézzel és kókuszchipsszel valamint házi mézes sütemény szerepelt az étlapomon. Egy másik hajnalban pedig négyféle bejgli, somlói galuska, mákos-citromos süti és egy kis maradék kuglóf kopogtatott a háló ajtaján. A bejglik meg már a spájzban vannak...

(A jobb szélen látható úgynevezett "tejszínhabot" még a legelborultabb időszakomban sem töltöm magamba, nem, azért azt már nem!)

Hááát... Még szerencse, hogy a nyolcadik pihenő nélküli tekerőnapomon tartottam. Gyümölcs reggelire? Ugyan! Az már nem fekszik.

Érdemes ilyenkor azt képzelni, hogy egy többnapos versenyen vagyunk. Kell energia aznapra meg másnapra és azutánra is... De a hajnali gyomortámadás után azért illik egyből elindulni... természetesen tekerni, mert beindul a  zsírpárnák duzzadása. Nem beszélve a gyomromban beinduló diszkomfortról.

Mivel alapvetően gyümölcsön-zöldségen-teljes kiőrlésű gabonákon és persze sajton, húson, halon... de milyen halon... (ehh már a hal sem az igazi, ez itt például egy meglepetés zsírponty:)

...és belsőségeken élek, megváltozott felfogású bélbolyhaim nem nézték jó szemmel a cukros betolakodókat és zajos-mozgolódós tiltakozásba kezdtek, szinte azonnal.

Probléma: lakomák végeláthatatlan sora. A túltáplálás melegágya. És még szocializációs (sőt, szocializációs-pszichés/lelkiismeretfurdalásos) gondokat is felvet egy „átlagos” négyplusz fogásos ünnepi menü (ilyenkor napjában kétszer). Mármint nekünk. A többieket meg pont érdekli… De lehet esélyünk… 1. Van remény, hogy kedvünkre való étel (is) helyet kap az asztalon. „1/A” variáns – várhatóan nem leszünk rosszul tőle. „1/B” variáns – kedvünkre való ugyan, csak az elkészítés módja sejtelmes és lehet, hogy később majd gyomorbajjal fetrengünk. 2. Láthatólag nincs az asztalon (és a környéken) semmi velünk kompatibilis táp.

Megoldás: Az 1/A esetre – ha szerencsénk van, kerékpározás után vagyunk már. Legjobb esetben közvetlenül. Asztalhoz ülhetünk, s jöhet a nagy zabálás, ráadásul a família körében, ami pozitív benyomást kelt majd mindenkiben („Ahhoz képest, hogy 50 kiló vasággyal, milyen jól eszik ez a gyerek!”). Persze csak ésszel, figyelve az „eating clean” mozgalom fő szabályainak betartására és már semmi cukros nem fogyasztandó (Részemről  például csak sport előtt röviddel valamint alatta jöhetnek a sütikék. Utána már a zöldség-gyümölcs párost hívom segítségül a glikogénraktárak feltöltéséhez. Jobb így.) és némi fehérje, Fekete Laci bácsi szellemében:

Azért összességében ez már emberes szett:

A desszertem. A háttérben pedig két vájdling somlói próbálkozik Dini megkísértésével:

Arra is érdemes figyelni, hogy hamarosan jön a családi uzsonna, (kora)estebéd majd a vacsora... az újabb kihívások. Ha ne adj’ sport előtt kerül elénk a ránk (is) szabott terülj asztalka, akkor módjával együnk róla, mert a kívánatos étkek túlzott fogyasztása – amit persze piszok nehéz megállni - (is) nehezíti a kerékpáros mozgolódást.

1/B esetre javallott a helyszín szemrevételezés utáni szélsebes elhagyása sporteszközünk társaságában. Igaz ez a 2. esetre is. Legjobb, ha udvariasan elköszönünk a megrökönyödött családtagoktól. Közben bedobhatunk egy-két szelet sütit. Hivatkozzunk várható elmebajos állapotunkra (ezt nem fogják megérteni, legalábbis egyből nem, pedig ebből lehet később (délután) a legnagyobb kalamajka). Négy-öt mondat magyarázkodás után nyammogjunk el még egy szelet bejglit. Majd azt is elővehetjük, hogy most, déltájban van a legjobb idő, ki kell használni a lehetőséget, és hamarosan visszatérünk (így talán megnyugszanak egy kicsit). Pár szelet sütivel a szánkban...

...és fél lábbal a pedálba lépve, másikkal már a kertkapuban, esetleg működőképes alibi-variáns lehet még valamilyen közeli (értsd minimum 3 órás tekerést igénylő) természeti csoda csak ebben az időpontban lehetséges szemrevételezése.

Például: fagyöngyök vizsgálata 13 óra 51 perckor a Nyírbéltek és Piricse közötti főút mentén.

Vagy: tényleg igaz az, hogy 500m felett életveszélyes a Pilisben járni-kelni? (Tényleg – Kakashegyen, ami majdnem 600m-en van, december 24-e délelőttjén, úgy kellett négykézláb csúsznom-másznom az erdészeti aszfalton, olyan szinten volt lefagyva két hóátfúvás (?) között. Persze, ki az a hülye, aki karácsonykor a kihalt jeges, ködös erdők mélyén bóklászik tökegyedül…?)

Ügyesen érdemes pont délben indítani az edzést (12:00 órakor, már 1 perc 8 másodperc volt a menetidőm):

...búcsút inteni a családnak, a gőzölgő ibrikeknek, majd pont három óra múlva holtfáradtan beesni az ajtón:

Ekkor már nagy valószínűséggel leszedték az asztalt, s senki nem fog kínálgatni, hiszen a hivatalos ebédidő elmúlt.

Legfeljebb sajnálnak, hogy lényegében kaja nélkül (hahaha, ha tudnák mi minden volt a zsebünkben, amit tekerés közben elfogyasztottunk, nem beszélve a fájdalmas búcsúzás során eltüntetett sütikről) elment sportolni ez a szerencsétlen és még jól ki is készítette magát. A mi időnk viszont most jött el, mert irány a konyha, ahol vagy el lehet fogyasztani egy kis dugi hazait („hozottat”) vagy árgus tekintetektől mentesen, kvázi büntetlenül tudunk böngészni, majd enni, a konyha (és szerencsés esetben a belőle nyíló spejz) számunkra kedvező kincsei közül.

Általában – röpke kutatás után, a 10 perces glikogén-ablak időintervallumon belül - kiderül, hogy a rántott, panírozott, párizsias, lobogó olajban, csőben sült, pácolt, forgatott, mártásos-öntetes étkeken kívül akad (maradt) a házban bőségesen natúr élelmiszerekből. Azaz nem került minden „feldolgozásra” – hála az égnek! Fura – és szerencsétlen - eset, ha az ebédhez mégis járt valami ínyencség csak nem szúrtuk ki, vagy a konyhafőnök sem tudott róla. Szerencsénkre ezek nagy százalékban meg (ránk) maradnak, mert ugye „rendes ember nem eszik növényt/gazt/magot, nem vagyunk mi madarak, bla-bla-bla…”. Újévkor meg közelebbi barátságot köthetünk a hüvelyesekkel...

Tehát a lényeg, a jóllakás, az egészséges, sportos jóllakás biztosított!

Probléma: mihez kezdjünk a non-stop bringázás és zabálás mellett is megnövekedett mennyiségű szabadidőnkkel?

Megoldás: a kerékpározáson kívüli hasznos időeltöltések (bármily hihetetlen, van még ilyen) lehetőségeinek feltérképezése. Mozgásos változat: gyalogtúra... ha bírjuk. De nem ám a "százforintos boltba", mert akkor könnyedén csapdába eshetünk... egy gyors bevásárlás, tényleg, csak néhány nápolyi... óóó, ne!

Az a legjobb, amikor a délben ébredező család úgymond „megvár” – azaz (miután visszaérkeztünk a szokásos délelőtti 4-4,5 órás ing-gatya bringázásból) egy gyors zuhany és egy rövid, de kiadós ebéd után mehetünk is sétálni, hegynek fel és le... mintegy levezetésképpen... Jól esik, nem mondom. Mozgásmentes változatok: könyv, társasjáték, beszélgetés, vagy a hozzám hasonló, magukba fordulóknak... egy kis bütykölés...

Privát probléma bónusz: akit az ág is húz, azaz, hogy én pont ekkor születtem...

Magán megoldás: nem esek ám kétségbe! Ezennel megfordítom a kockát – lehet visszafelé olvasni mindent, amit eddig írtam! Azaz: „Hogyan lehet a legtöbb édességet befalni úgy, hogy ne hízzon az ember a kétszeresére?!” Hehehehej - édességfüggők, csokiimádók előre!

Csak merjünk mérlegre állni január első napjaiban...