Hosszú lesz ez a hét... Edzőtábor 2016 KRK vol.2.

Szerdáról csütörtökre olyan vihar érkezett, hogy majd elvitte a szigetet.

(A fenti kép nem a vihart ábrázolja, hanem... majd később!)

Persze „a” Máté átaludta az egészet, pedig nappali fényben úszott a nappalink a nagy villámlásban. Reggelre viszont semmi nyoma nem volt az esőnek az utakon. A levegő lehűlt pár fokkal, de legalább most nem a párától, hanem az erőlködéstől ázott át a mezünk. A kiadós reggelit ma sem úsztam meg másfél óra időtartam alatt. Most például cottage cheese tesztet kellett végeznem.

Ez majdnem olyan, mint a laktát teszt, igazi edzőtábora való tevékenység, csak éppen nem a vér tejsav szintjét mértem, hanem a gyomrom savanyított tejtermék eltűntető képességét. Elég jól megy, azt hiszem a napi 1 kg is összejön lassan.

A rettenet zabálás sem akadályozott meg abban, hogy már 10 óra előtt az utakra parancsoljam a fiatalokat. Irány a kompkikötő feljáró útja, mely remek minőségű, egyenletes meredekségű, zéró forgalommal bír, tehát tökéletes edzőterep. Ráadásul még majd háromnegyed járóföldre van a szállástól, így „a” Máté is be tud melegedni odáig.

El is töltöttünk ott egy bő félórát feeeel meg le...

...aztán odébálltunk a „Baskai Nagy Emelkedő” felé, mert hosszabb feladatokat is terveztem mára. Fityizs elég enervált volt az elején, be is tojtam, hogy megismétlődik a hétfői nagyszerű nap. Elővigyázatosan elmagyaráztam mindenkinek a lehetséges A, B és C terveket, ha a potenciális megrogyás esete forogna fenn. Testi és lelki értelemben egyaránt. Éreztem, hogy a fiúk csak úgy isszák szavaimat, miközben 35-40-el robogtunk át egy falu házai között.

A pihenőidőszak alatt vettem észre, hogy a helyi kerékpárutak vége (és kezdete is egyben) nem sokban különbözik a hazitól - szalagkorlát/sóder/senkiföldje.... (esetleg tenger):

Szerencsére Fityisznek is kell a bemelegítés, csak neki két óra, de a lényeg, hogy a kötelező feladványok letudása után teljesen magára talált. Hmmm... lehet, hogy a program zavarja? Vagy én. Vagy mindkettő. No, mindegy (illetve egyáltalán nem az, de legalább van min gondolkodnom...) – a lényeg, hogy a napi sport hátralévő két, két és fél óráját már lelkesedéssel és nagyszerű formában nyomta. Közben "házörző" kutyákat fotóztam:

Ezek nagyjából oroszlán méretű gyilkológépek, s szerencsére rács mögött csaholtak. Szerencsénkre...

Most megint aggódhatok, hogy mi lesz vele holnapra. Mármint Fityisszel... De megvan a megoldás, mert pénteken nélkülem mennek „a” Mátéval egy rövidebbet, tehát nincs ott a randa edzőbácsi, hajcsár, hanem lehet nyugiban tekerni.

Látom is ám, hogy nagyon jól kijönnek egymással. Ha nem vagyok ott, megy egymás fényképezése, videózása, aztán vacsi közben nagy kuncogva és susmogva ezeket a felvételeket mutogatják, küldözgetik egymásnak telefonon, laptopon, ahol csak érik. Persze nekem nem mutatnak semmit. Gondolom kompromittáló anyagok lehetnek, melyből azonnal kiderülne számomra, hogy mégsem volt 110%-os az az edzésmunka, vagy ki tudja...? A görbéik is furán alakulnak az ilyen szabadnapokon – nézem, elemzem, s csodálkozom. De hát ilyen a pedagógusok élete, a tanítványoké meg olyan.

Nagy nehezen, kémeimet bevetve, azért tudtam szerezni pár kompromittáló fotót a romantikus - kerékpározásnak álcázott - légyottokról, tessék:

"Hova mered szép szemed világa?"

És ez nem áll meg a bringázásnál. Odáig fajultak a dolgok, hogy már direkt – biztos, hogy az én bosszantásomra – csak „junk food”-ot , alkoholt vásárolnak. (Mert ma is voltunk boltban, nem is említem külön.) Aztán meg egymás kabátzsebéből isszák a barna sört... Na, jó ez utóbbi csak feltételezés, ráadásul eddig én vettem a legtöbb szeszt, egy üveg vörösbor (szigorúan családi ajándék) formájában. Legalább nem itt, a táborban vedelek.

Akinek, illetve aminek igazán vedelnie kellene, illetve kellett volna, az a házinéni cikászpálmája a nappali sarkában. Mert az mára ki/be vagy megdöglött. Percről percre besárgult, s elkezdte hullajtani leveleit (ágait...).

Fityisz gyorsan meglocsolta, mert ő már sok növényt kinyírt, így hátha megadhajta neki ezzel a kegyelemdöfést. Lehet, hogy a nonstop légkondis fűtés vágta haza szegény növénykét? Mondjuk, amikor ma reggel elmentünk bringázni, a néni mondta, hogy most már kapcsoljuk le... néha... De hát olyan fázósak vagyunk, mi nyüzüge sportolók, nem kockáztathajuk egészségünket egy megfázással...

Az utolsó hétköznap a fiúk Endurance intenzitású szabadfogalkozáson vehettek részt, azaz nélkülem kellett megoldaniuk 2-2.5 óra folyamatos tekerést. Én egy kicsit hosszabbat terveztem magamnak, mert nehogy már ne én nyomjam a legtöbb kilométert a táborban. Ezért pár perccel korábban álltam neki az önpusztításnak, ami – ahhoz képest, hogy az edzőtábor előtti napokkal együtt vagy már 10 napja tekertem kihagyás nélkül – egész jól sikerült.

Még arra is volt energiám, hogy ellenőrizzem, hol jártak, s vajh' mit csinálhattak tanítványaim az előző napon... Hát itt voltak - Stara Baska "bekötőútja" oda:

Ott:

És vissza:

Na, nem mondják nekem, hogy ez egy mezei alapozó emelkedő, mert én is alig tudtam felkászálódni rajta... Pedig azt írták a naplójukba... Hogy nekem mindent személyesen kell ellenőriznem?

Jól elszórakoztam a "birka-rét" láttán:

A pár nappal korábban, hasonló paraméterekkel lenyomott menethez képest – várhatóan – egyedül az (átlag)pulzusom zuhant. A mélybe. De a wattok maradtak, sőt még szintet is tudtam gyűjteni. Délután ment is a nagy elemezgetés, hogy a Strava Hungary csoport más, szintén éppen edzőtáborokban szabadidejüket tengető hazánkfiaihoz képest hogy állok.

Ahhoz képest, hogy KRK legmagasabb aszfaltútja 320m-re visz fel, bíztatóan. De nem csak én, mi elemeztünk a kerékpáros sorsközösséget, hanem az otthonragadtak is minket. Hogy ott is olyan idő van, mint itt... és itt olyan, mint ott... Meg, hogy miért nem oda mentetek fel a sziget végében...? És miért nem tekertek át a másik szigetre? Hősiesen álltuk a rajongók kérdéseinek áradat, s próbáltunk tudásunk legjava – illetve a kérdés értelmessége/értelmetlensége alapján hasonlóképp válaszolni. Fityisz azt mondta, hogy „trollkodunk” – most legalább megtudtam, mi is az.

A csendes pihenő alatt, tehát délután fél négy és fél öt között (pénteken...) megérkezett a kalapcsácsos ember. Még szerencse, hogy nem sport közben, s nem is a mi apartmanunkba, hanem fölénk. Szétverni a burkolatot. Télen-tavasszal iszonyat felújíátsok mennek ezeken az üdülőterepeken, gatyába kell rázni az előző nyáron lelakott kecókat, mert mindjárt itt az üdülők hada! Valószínű, a sziget egyetlen légkalapácsa („A helyiség légkalapácsa”) most volt bérelhető szállásadóink számára és a mester is most ért csak rá, hát ilyenkor nincs kegyelem, dolgozni kell! Ha péntek délután, akkor péntek délután. Bocsánatot is kértek persze, tehát nem volt – nagy – gond, legfeljebb annyi, hogy nem volt pihegés aznap...

Ez az apartman - szemben a két hálószoba ("a" Máté és Fityisz lakosztályai), középen - az epicentrumban, de úgy is lehet mondani, hogy az "ámérikai konyha" közepén meg én...

Na ja... a főnöknek szemmel kell tartani a renitenseket, van-e mozgás éjszaka, dugó-pukkanás, glutty-glutty dugi ivászat, szivárog-e füst valamelyik zugból...

Próbálkoztam egy kis művelődéssel - nagy kedvencem a "Magyarország felfedezése" sorozat, s találtam otthon egy edzótáborba valót is:

Találó a cím... (Pedig 1978-as kiadás.)

Hogy, hogy nem – és ha már kiverték az álmot a szemünkből -, késő délután elmentünk vásárolni. Én már annyira kivoltam, hogy a budira is percekig tartott négykézláb elvánszorognom, de azért mentem velük, mert a passeggiata az kihagyhatatlan. Közös nagy kedvenceink az akciós termékek: csokik, itókák... csak a félár játszik!

És Fityisz kedvencei... minden, ami...

Nem is tudom, mit mondjak...M

Most a 100 méterrel közelebbi egységbe mentünk, talán nem is volt baj. Vettem rohadt banánt és narancsot, már csak 1-2 étkezést kell kibekkelni. Túrót nem vételeztem, így is 5 kiló/hét fölött jár a fogyasztásom. Igaz, mást nem is nagyon eszem... bennem a félelem: nehogy már elkezdjek sorvadni!

Az utolsó termékeny nap egészen nyőgvenyelősen indult. „a” Máté még azt is javasolni merészelte, hogy induljunk a megszokottnál (9:30am) fél órával később, mert akkor négy fokkal melegebb lesz. Ezt sikeresen lefújtam, mégis mi a fenét képzel? Itt vagyunk már egy hete, nem lesz itt semmi melegebb, eddig sem volt. Illetve volt: amikor érkeztünk, csak akkor párás-esős volt az idő, most legalább szikrázó napsütésben didereghetünk tekerés közben... lassan elrohadó ruháinkban.

Mert a mosás... az nem a kedvenc tevényenységünk, nem... legalább meg tudom otthon mutatni, hogy keményen dolgoztam, azért van másfél centis sókéreg a ruháimon:

Ciki - nem ciki, meglepően kevés ruhával ki lehet húzni 8-9 napot... egy a lényeg: másnapra megszáradjon! Hogy szaga, "állaga" van... észre sem vesszük már... félállapot a hajléktalanlét felé...

A fázástól való félelem alaptalannak bizonyult, mert olyan pezsgő feladatokat találtam ki szombatra, hogy az elején leverte a bandát a víz; a végén – már a szálláson – pedig mindenki megsúgta, hogy ő bizony teljesen elkészült. Még én is bevallottam ezt magamnak.

Ezt vártam, pont így terveztem a hetet:  a hazaihoz képest valamelyest (...) nagyobb terjedelem, a megfelelően adagolt intenzitással (ollé!) és pihenőkkel (max. 1 aktív pihenőnappal) társítva meghozza a kellő fáradtságot, egész pontosan az „overreaching”-et, de még nem a túledzettséget. Majd otthon lehet kérem tisztelettel pihegni, a következő héten!

A kötelező munkák elvégzése után Fityisszel andalogtam még két órát, megnéztük az soline-i iszapfürdőtengert:

És Baska-ban végre vagy végül, de elkészült az egyetlen értékelhető fotó rólam:

(S még ezen sem vagyok rendesen felöltözve...)

Mindig azon nyavajgok, hogy hmmm... az utóbbi, közel 10 évben én aztán olyan szépen, nagy lelkesen megénekeltem a fél ország kerékpárosait, sztorik, fotók, blogbejegyzés, anyámkínja.... tényleg már csak filmet nem forgatok róluk, de, hogy egészen konkrétan még soha senkinek nem jutott eszébe az, hogy hozzon egy nyamvad fényképezőgépet magával a közös tekeréseink egyikére, s teljesen spontán módon - értsd. tök magától - lekapjon... hát, ez még nem történt meg. De ami késik, nem múlik, valamint a remény hal meg utoljára. Szóval hátha egyszer...

Az ebédnél is látszott, hogy mindenki a végét járja, mert egy kör alatt senki nem úszta meg. Talán Fityisz – ő (látszólag – pedig figyeltem ám) mindig oly keveset tápol... aztán persze csodálkozik, ha idejekorán elfogy az erő, sport utána meg jön a kora- és késődélutáni nass... na kérem! Én tartottam az átlag 1.5 órás étkezési szeánszaimat, s igyekeztem kalóriamentesen pótolni az energiát – no, ez a menő! Paradicsompürés párolt káposzta gombával, majd főtt lencse, végül „svjezi sir” (magyarul: cottage cheese) egy félmarék mazsolával, kókuszreszelékkel, esetleg pár darab dióval = a maximális hedonizmus... Térfogatra gigászi, energetikailag közel zéró. És mégis megyek másnap is tőle... Ha a héten több („extra”) „kakaó” kellett a másnapi menethez, akkor az ilyen jellegű menükhöz még hozzádobtam még 3-4 mandarint, esetleg egy narancsot, almát vagy körtét, de nem többet!

Miután mindenki felpuffadt (de főleg én), csendespihentünk egyet, természetesen légkalapálás közepette. Nem is bírtuk sokáig az ütemet, ki nem találjátok, hova indultunk...?! Igen! A boltba, le a városba. Itt – egész hetes hősies helytállásuk jutalmaképpen - megleptem a fiúkat 1-1 darab jégkrémmel...

...melyet a parti promenádon el is nyalhattak...

Ha már egész héten szívtak...

 

Azt hiszem elegük van belőlem, mert – biztos valami alibi ez is, s közben egymást fotózzák a sötétben – de állítólag most, amikor ezeket a sorokat gépelem, megint egy vagy a boltban vannak... Nem baj, holnap hajnalban még pöröghetnek 1.5-2 órát, nehogy jól érezzék magukat, aztán behajítom őket a furgonba és nyomom a gázt hazáig!

De ne mááá...! Megjöttek... És most itt vedelik a szűretlen sört hordószámra mellettem. Na, mindjárt lesz nemulass! Most azonnal összepakoltatok velük, s még ezen éjszaka hazatekernek, stéherben az autóm mögött... Pestig!