Idegfront - Duna Maraton 2016

Az edzőtáb... akarom mondani a nyaralásból való visszaérkezés másnapján már teljes gőzzel romboltam dolgozni.

A hét - sport jellegű - feladata volt, hogy a január-februári mélységekbe vitt TSB-met (Training Stress Balance) helyreállítsam. Kellett is ez a "hullámvölgy", mármint az elmúlt hét komolyabb (nekem komolyabb) erőkifejtései, mert a balesetesdi meg igencsak a "plusz 30-as" zónába tolta azt. Csütörtök délután kellemes meglepetés ért - a cégen belüli szabadságolások miatt a szombati, azaz verseny előtti szabadnapom ugrott, cserébe pénteken polcolhattam fel lábaimat. Az esélyesek nyugtalanságát az esélytelenek nyugalmára cseréltem: Jégbe a kávéval - fontos a maghőmérséklet alacsonyan tartása - bár a verseny idejére már hűvösre jósolnak, de most még kánikula van...

Kompressziós ruházat fel, ventillátor be (rám) lévén egész nap állni fogok az állvány mögött:

A glikogénfeltöltést illetve a hiperhidratálást egy plusz szelet dinnyével gondoltam megoldani. Szombaton Kakas Lacival is konzultáltam a boltban, hogy aszongya': - mekkora a különbség: mikor romokban hevertem az egri kórházban, nem éreztem semmi extrát - fájt mindenem, nem voltak kiugró érzések - most jövök rá, hogy még a Crosskovácsit is egy másik fizikai (és tudat-) állapotban nyomtam le - jé! - bezzeg most, hogy - tegyük fel - 95-98%-osan "jó" vagyok, a gyógyuló pontok annyira tudnak "érződni", fájni, hogy hihetetlen - nem tudok könyökölni, térdelni, a jobb térdem alig hajlik, ha ránézek egy nagy bucit látok(szemben a ballal, ahol van térdkalácsom például...) - a fejem az eddigi napi három szédülésről átállt a háromnapi egyre - ez jó! Igaz, a héten volt olyan - komolyabb pillanat (percekben mért), amikor is egy vevő kért egy hajtóművet, ami a fejem felett lógott... eddig oké, de amikor fel is kellett állnom, ráadásul egy 180 fokos tengelyem körüli csavarral, majd a mozulat(sor) végén felnézni a plafon irányába.... no, ez eléggé fura volt - álltam vagy 2-3 percig, illetve kapaszkodtam abba, amit értem, s közben motyogtam, hogy ez alapvetően nem így szokott működni (mármint én), de most kérnék egy kis időt, hogy kilássak a burámból, s tudjak segíteni... A kiadós jeges kávézás és ventillátorozás eredményeképpen estére-hajnalra elkezdett köszörülni (vagy kaparni?) a torkom. Nagyon jó! A nyár közepén... kánikulában, mikor máskor?! De pirkadatkor legalább megérkezett a hét eleje óta jósolt és egyben várva várt hidegfront! Fel is ébredtem a szélzúgásra, ajtócsapkodásra valamikor 5 óra magasságában, s ha már nem alszom, hát betoltam egy kis csokis-mogyorós, caffe-latte-s és kókuszos jégkrémet. Elvégre még meleg volt a lakásban... Az irdatlan kávéízű termékfogyasztásnak a rajt-cél területen található szuper büfé sem segített gátat vetni. Az igencsak leterhelt hölgyek zsinórban szállították a pompás italokat, rendeltem én is, nehogy már kimaradjak!

Annyira belefeledkeztem az italozásba, hogy majd' lemaradtam a beszólításról. Aztán persze mégsem...

El is helyezkedtem ott, ahol mutatták, de...

Nini, hova tűnt a Dini?

Bringám biztos kezekbe adtam... és rohantam kifelé...

és rohantam kifelé...

Jah, tudjátok miért... az utolsó pillanatban is...

De a rajtnál már ott voltam, aztán mentem a többiekkel, illetve...

Szóval a rajt után - már megint - olyan szintű nyomatás vette kezdetét (természetesen beleértve közvetlen masterkettes ellenfeleimet is), hogy taknyom-nyálam egybefolyt... És nem maradt ám abba pár perc után, ááá, nem! Robogtunk a hegyek felé - mert sajnos ez a maraton javarészt "közlekedéssel" telik: adódóan a rajt-cél terület, illetve egész pontosan Esztergom város elhelyezkedéséből, nagyjából egy óra megy el a hegyek irányába, majd egy bő háromnegyed a végén, a hegyek irányából történő mozgásokkal. Sebaj, illetve egy kicsi baj volt, hogy a sporttársak nagyon gyorsan akartak Dobogókőre vagy mittudoménhova érni... 45-50 perc eszeveszett tempózás után "elegem lett" (magyarul nem bírtam tovább). Boda Petivel lassultunk, beszélgettünk pár szót a szakdolgozatának leadási körülményeiről, majd összeszedtük a középtávon induló Holluby Andrist és később Berkes Jani tagtársamat is. Nem érzik ők sem annyira "jól" magukat. Merthogy erős a tempó, ja... Akik nekem fontosak voltak, azok közül Vas Peti már az elején lőtávolon kívül helyezte magát, Kis Jocó és Kelemen Imi viszont ekkor húztak el - mögülem; tova. A sípályán még láttam őket, főleg Imit, aki az elején felborult és részben magával vitte Jocót is. Én, megmondom őszintén, hogy a nagyon meredek részeket meg sem próbáltam kitekerni, egyrészt, mert nem volt hozzá áttételem, másrészt, illetve az egyrésztből kifolyólag, úgy gondoltam, hogy pihenek egy kicsit a bringatologatás által. Ez egész jól működött is. Fent nem rohantam, hanem "Gabi bácsi büféjében" (Jól értettem?) teletöltettem üres kulacsomat valami piros (cseresznyés - és egész jó ízű) izo-löttyel, majd komótosan nekiálltam ereszkedni. Igen, komótosan - mert egy kulacsot már elhagytam a hegytető előtt, valami nagy rázatós veretésben. "Döngetek" a lejtőn lefelé, s hát mit látok...? Nem szívesen írom le a sajnos megszokott látványt, de bizony Imi áll a pálya szélén, pörgeti hátsó kerekét, melyből szökőkútszerűen spriccel a defektgátló lé... "Imi, neee!" kiabálok - nem hiszem el, hogy már megint ez a "koreográfia"! Bizisten, úgy szeretnék már megmérkőzni vele, de mindig, mindig van valami - mindig defekt... Nem tudom, milyen gumit használ, de a magam részéről a legegyszerűbb, 60tpi-s, épphogy kevlárperemes, semmilyen védelemmel, extrával el nem látott gumikat preferálom. Amikor volt ilyen-olyan oldalfalvédelmem, futófelület alatti csíkom, meg még kitudjamim (tavaly tavasszal), akkor két verseny, két bringázás két külső volt. Előtte és azóta sem szórakozom ilyen csodatermékekkel, maradok az alapkiviteleknél. (Hja, aztán a következő versenyen meg majd felrobban mindkettő, meglátjátok - haha!)

A lejtőn Sikáros felé mintha meglátnám Jocó és Boda Peti hátát, aztán a következő emelkedőn a Kis-Rigó felé konkretizálom is az észleletemet. A második Dobogókő mászás elején meg is fogom őket. Azért basszus, mennyi idő kell pár tíz másodperc különbség ledolgozásához... majdhogynem órák.. annyira lassan telik az idő ekkor, s oly könnyű veszíteni belőle! És akkor jön a szokott, vicces momentum, hogy akit utolérek, az hirtelen tud jönni velem. Ez történt most is. Hát jó, akkor kinézek magamnak (illetve nekik) egy kényelmetlen tempót és nyomom úgy. Valaki le is szakad közülük, mert egy sportolóval kevesebb zörgés hallatszik a hátam mögül egy kis idő után. Közben integetek a tavaly is pont azon a helyen posztoló VW Golf-nak és személyzetének - ahol kiálltam anno. Most nem állok ki, mert jól érzem magam. Persze nem nézek hátra, mert az nem szokásom, így csak valamikor Pilisszentkereszt határában tudom meg, hogy Boda Peti maradt le, Jocó bezzeg jön velem. Oké, akkor a meredeket is tartom. Ekkor már Jocó sem jön olyan nagyon... De azért a fene tudja, illetve nem bízhatom el magam... a leadott teljesítmény okésnak tűnik, megyek akkor fel, fel egyre feljebb... és meglátom Petit a távolban! Dobogókőn Hegedűs Ádám és a MesterBike team egyhangúlag jelzi, hogy 20"-re van. Nos, van még vagy harmincvalamennyi kilométerem, meg kell próbálni befogni őt! A frissítést azt önerőből (saját, hozott italpor és nyomóskút) oldom meg, mert valahogy "lemaradtam" a hivatalosról... nem vettem észre, hogy hol adják a poharakat. Így vesztek pár másodpercet, de reménykedem, hogy nem annyit, amennyi végzetes lenne.

A lejtőn Hoffmann-kunyhó felé eresztem, amennyire merem. Ó, nem is mondtam, a hét felém intézett leggyakoribb kérdése az volt, hogy: "F.sol?" (Mármint lefelé.) Erre általában azt válaszoltam, hogy nem, mert akkor ki sem jönnék a lakásból, de azért valamennyit mégiscsak lassultam, mert nem nagyon közeledek a Peti gyerekhez. Akkor majd úgy mondom: "Fontolok." (Mármint, hogy meg... és emiatt vagyok lassabb, oké?)

A sötét erdő mélyén óvatosan kerülgetem a középtávos versenyzőket... Ismerős hang szól hozzám. Holló Bibi az... "Csak halkan, suttogva mondom. Itt van... Gondolom, tudod!" - mondja.  "Mindent tudok!" - válaszolom, és már teperek is tovább...

Sokat kellett így robogni - ez a második "ledolgozós" momentum ezen a türelem-idegversenyen, de Pilisszentlélek után egy emelkedőn felértem rá. Aztán egyből majd' elvágódtam egy árokban, amit nem jelzett... Óvatosan le is toltam, hogy szóljon már a következőnél, mert alapvetően nem az a cél, hogy kinyírjuk egymást! De nem, inkább úgy gondoltam, hogy előre állok, s akkor nem kell figyelnem, no meg hátha erősebb vagyok. Ezt Peti szóban támogatta is.... én meg azt hittem, hogyha meghúzok pár meredélyt, akkor majd jól lemarad. Hát a nagy túróst! Ott lobogott mögöttem feeeel meg  leeee... Egyszerűen nem bírtam leszakítani, közben meg a sunyi emelkedőkön égettem a gyufáimat ("burning the matches" - a wattmajmoknak) és kezdtem jelentősen fáradni. Hú, mi lesz itt a végén. Azért az igazán ciki lenne, ha sprintre vinnénk a dolgot, s még cikibb, ha nem tudnám lehajrázni majd 15 kilóval könnyebb ellenfelemet. Márpedig miért tudnám? Lehet, hogy nagyobb vagyok, de sprintben szerintem nyomi... Peti egész jól - humorosan - kezeli a helyzetet. "Most fog fájni!" - jelzi egy (-egy) emelkedőnél... tényleg fáj. Vajon melyikünknek jobban?

Összeszedjük Molnár Janit, aki - hogyhogynem - egyből feltámad, ahogy megjelenünk. Nem sokkal később együtt toljuk hárman az utolsó "mászáson" (toláson)... Peti talán nem tol annyira nagyon jól, de ez volt az a pillanat (nem is tudom, talán 7 kilométer volt még hátra), ahol megszakadt. Én próbálok Janin maradni, aki rettenetmód nyomja - lefelé. Bezzeg a síkon... ott maradok egyedül; elől. Kérem, könyörgöm neki, hogy vezessen egy kicsit, mert a s.ggemben van Peti, és segít is egy bő fél kilométer erejéig. Ez is több, mint a semmi, örök hálám! Még keringünk egy keveset a Bazilika és a híd alatt...

Majd hipphopp...

A szigeten vagyunk, a célban. Beérek, pár másodperc... és hallom a nevem a hangosban, megnyertem! Hú... ezt nem teljesen hiszem el, de ha Ádám mondja, akkor biztos úgy van. Még jó, hogy reggel a budiban (Balra a második ajtó - ugye?) kielemeztük az állapotomat - ezek szerint igazat mondtam: nagyjából rendben vagyok. De azért ez a menet, huhhh... ez nagyon kemény volt. Semmi köze a tavaszi mókázáshoz, semmi...

Gondolkodom, hogy levezessek-e, de meglátom a dinnye hegyeket meg az egyleti lányokat, így ahhoz a bizonyos sátorhoz irányítom magam:

Pár tonna görögdinnye - az eddigi/idei legjobb befutótáp - elfogyasztása nagyjából helyretett!

Legalább az autóig meg vissza a zuhanyba el tudtam vánszorogni. Közben adtam pár interjút, diskuráltam, elemeztem. És végezetül magamba töltöttem a délutáni kávékészítményt is:

Volt vagy másfél óra a befutó után, hogy le tudtam ülni. Sebaj! Majd holnap a boltban ücsörgök kedvemre!

Hatalmas és humánus ötlet volt, hogy az eredményhírdetést egy órával korábban kezdték! Trattattataaaam!

A fényképezés az most nem sikerült, mert távolról és remegő kézzel nem lett értékelhető, amit nyomkodtam, de itt vannak az egyleti büszkeségek:

Kiss Nóra - Rövid táv, Master-1 nő: 2.

Fésüs László - Rövid táv, Master-2 férfi: 1., Táncos Sándor - Rövid táv, Master-2 férfi: 3.

Kelemen Mónika - Rövid táv, Master-2 nő: 1.

Láng Melinda - Közép táv, Master-1 nő: 2.

Berkes Mészáros János - Közép táv, Master-2 férfi: 2., Holluby András - Közép táv, Master-2 férfi: 3.

Horváth Ágnes - Közép táv, Master-2 nő: 3.

Dolonai György - Közép táv, Master-3 férfi: 2., Heiszer Zsolt - Közép táv, Master-3 férfi: 3.

Gratulációm!

A végén pedig...

Itt vagyok pajtásaim körében, kaptam serleget, érmet, meg... szóbeli elismerést.

Amúgy meg hihetetlen, hogy a tavalyi fiaskó - igaz kánikulai tragikomédia - és az idei izgalmak után sikerült ezt összehozni. Most emészhetem a történteket egy darabig.

De az a drukkolás, szurkolás, érdeklődés és támogatás mennyiség sem mindennapi, amit az utóbbi időkben kapok - ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt. Tényleg nagyon jó érzés - köszönöm!

Nem hagyhatom ki a "hivatalos" támogatókat sem, a Meditech Kft-t, a Vitactiva Egészségklubot és a Probike kerékpárüzletet sem!

Legnagyobb támogatóm - a család - egy tagja tudott valamit...

Nézzétek csak, ezt kaptam ma (tehát még a verseny előtt) a reggelihez:

(Igen Ádám, az Te vagy a jobb szélen!)