Képtelen történet
Ehhez a bejegyzéshez, rendhagyó módon - illetve, majd meglátjátok, hogy teljesen logikusan - nem jár kép.
Ez nem egy olyan történet lesz.
Végre lehullott az igazi hó. Gondoltam egyet, s frissen újjáépített téli terepbringámmal nekivágtam a környék hegyoldalainak. Hó, Hétvége, Hegyvidék (ez utóbbi, mint tulajdonnév szerepel jelen esetben) - nem sok jóra számíthatok. Azaz tömegre az erdőben. Ahol én, a bringás vagyok az utolsó, az oda nem illő. No, azért nem szokott ennyire tragikus lenni a helyzet, mert kultúrált(nak gondolt) hangnememmel, szépen kérve, megköszönve, általában problémamentesen szoktam azt a havi 1-2 hegyi bringázásomat letudni. Ráadásul ezeken a téli napokon leng egy kis szolidaritás a levegőben, miszerint túrázó, szánkózó, sielő, kerékpáros - most nagyjából egykutya. Együtt csúszkál, esik, kel...
Azért ma egy extra nap volt - erre lehetett is számítani, de a "Bocsánat!", "Elnézést!" (néha már úgy éreztem magam, mintha Beatrice koncerten lennék (kb. 4:30-tól) ) - és a manöverek végén a "Köszönöm!" hangsorok folyamatos skandálásával igen jó eredménnyel közlekedtem ezen a délelőttön is.
Persze azt megszoktam, hogy ha észrevesznek, akkor a gazdik a szanaszét rohangáló kutyákat elkezdik visszahívni. Minek? Csak nekem vagy előttem keresztbe rohan, egyik sem jó. Ott jó hagyni, ahol van.
Ugyanígy az épp elkalandozó kisgyermekeket is a szülők. A picik meg inkább lefagynak a közeledő látványtól. Legalább nem indulnak meg semerre.
A legérdekesebbek a "felnőttek". Vagy moccannak, vagy nem. Eddig oké. Ha moccannak, akkor richtig, hogy átlósan. Ha párban sétálnak, az a legjobb, mert akkor a pár két tagja 110-120%-os valószínűséggel helyet cserél az út két oldalán. Amúgy ez tényleg nem gond, mert teljesen kiszámítható. Ami gond az az, hogy ha nem szólnak a többieknek. Sokszor. Nagyon sokszor. Nem is értem. Ha társaságban vagyok - és leghátul, valamint hallok valakit, valamit közeledni, s még realizálom is, hogy nagyjából mi az -, akkor naná, hogy jelzem az előttem haladóknak, hogy csináljunk helyet. Vagy nem? Ha nem kapok zöld utat, akkor ilyenkor végigelnézéselem-bocsánatolom a sort, mely 10-15 embernél már tetemes légveszteség. De oké, mit is keresek itt?
Már a negyedik órám elején kókadoztam, kedvenc, hűdemeredek, eldugott kis trail-emen, melynek végén egy négyes kereszteződés találtatik. Itt álldogált egy 7-8 fős társaság. Felnőttek. Nyomom a pedált, meg a verklit: "Bocsánat!", "Elnézést!" Minden szuper: meg is hallják, odébb is lépnek, a szélrózsa minden irányába. Kivéve egy lányt, aki áll az elágazás mértani közepén, s talán orrot fúj, vagy törölgeti az arcát, nem tudom... Közeledek. Kérdik, hogy merre mennék... (Lány még mindig a célkeresztben... így alapvetően mindegy.) Nyőgöm: elő... S közben nekikoccan a kormányom vége a lánynak. Szerencsére nem történik baleset. Sebességem szerintem fele egy átlagos gyalogosénak.
A manöver közepette kérdem: "Bocsánat, de nem látsz?"
Erre felemeli a fejét, felémfordul, s kedvesen mondja: "Nem".
A többiek is helyeselnek... (...)
Egy pillanat alatt lefagytam én is, mint a kisgyerekek...
B....sszus... a lány világtalan volt.
Ó, egek!
Én meg pont nekimegyek gyökkettővel, itt a nagy erdő legutolsó ösvényének közepén...
Meg is álltam, szabadkoztam, hogy "Bocsánat!", "Elnézést!", "Alapvetően nem vagyok ekkora tahó... s én sem látok." (Ez nem mentség ugyan, de igaz volt. Párásodtam rendesen.)
Mosolygott a lány, mosolyogtak a többiek.
Nem alakult ki konfliktus, de biztos ami biztos alapon, tovahaladtában még vagy tizenöt elnézést elmormoltam, meg átkoztam a fejem.
Aztán elkezdtem moralizálni valamin...
Hogy min? Nem nagy talány... s már nem is írom ide le. Gondolkodhat mindenki!