Kezdődik a buli... - Ghost-Villapark Maraton 2016

Az ám... elkezdődött...

Azt hiszem, vége a jóvilágnak, az edzegetésnek, edzőversenyesdinek, ezzel a menettel beindult a Nagyüzem.

 

Az idei első alkalom volt, hogy a hosszútávos masterkettő-roncsderbi színe-java - Jaj, de szerény vagyok! - megmérkőzhetett egymással. Kiderült, ki mire jutott a télen-tavasszal, mit értek az edzőtáborok, a kerékpárokon történt csiszolgatások, no meg a "csúcsforma" időzítés. Tudom ám, hogy ebben a sportágban éves szinten két maximum három csúcsforma idézhető elő, de azért - vallja be, aki nem így gondolja - minden rajtvonalhoz úgy állunk oda, hogy: "én nyerek"... vagy "én"... esetleg "én", meg "én" is akarok egy aranyérmet! S mindegyik "én" másik személyt jelöl ebben az esetben.

 

A szombati szabadnapom - attól eltekintve, hogy különböző formákban közel 3 órát bringáztam, rápihenésképpen - hihetetlen módon, eseménytelenül telt.

Azon szokásos pár veder kávé benyakalásán kívül, amit már gondolom untok, s ezért nem is fototraktálom vele az írást, mindössze annyi történt, mint érdekesség, hogy felfedeztem a konyhában egy gyönyörű fémdobozt:

Benne egy halom...

Energiabombát! Hú, szuper - pont erre vadásztam, (kristály)cukor mentes édesség. Persze, igen messze áll a diabetikus vonulattól, s még némi olajos maggal (pisztácia, dió, mogyoró) is megspékelték, de a verseny előtti pillanatok rendhagyóak. Akkor mindent szabad az energizálás érdekében... azaz majdnem.

Finom lehet...

Mondjuk nem vagyok egy nagy megosztó, de azért "A" Máté úti- és tettestársam kapott (szigorúan) egy darabot.

Szerencsé(m)re igen töménynek érezte, így nem tüntette el a doboz tartalmát, meg azért Ő amúgy sem olyan... Főleg, hogy súlyos szakmai (értsd: edzői) felügyelettel folytak a versenykészületek a furgon körül. Ami azt (is) jelentette, hogy nekem több jutott:

No, hypoglicaemia a következő pár percben nem volt, ellenben egy kis rajtszámrögzítő-kötegelő szabászat igen:

Az esemény előtti hidratálásom oly jól sikerült, hogy a rajt előtti két órában 9x voltam...

A spontán Meditech SC - Vitactiva öregfiúk csapatkép elkészülését is épp kibírtam, aztán megint irány a...

Beszólításra azért odaértem... a hatodik sorba... ahonnan egy kicsit feltolakodtam magam...

Természetesen nem szólítottak, mert a tavalyi évem elég siralmas volt. Bezzeg a nagymenők már elől izgultak:

Itt van Jocó, Peti jujj de jó, no meg a "rettegett" Kelemen Imi is, nem beszélve Kakas Laciról (aki verseny előtt, nekem nagy motivációt adva jelezte, hogy ma rám voksol) és azért Pál Zsoltot is láttam... Meg még ki tudja ki lapul a mezőnyben, akiről eddig nem hallottunk, s egyszer csak ő landol az eredménylista tetején. Medgyes Gábor pedig szerencsére a középtávot "boldogítja" idén.

A versengés ma úgy nézett ki, hogy az első körben Imi diktált besz...rás tempót, főleg, amikor (utólérve egy kisebb, "fiatalokból" - többek között Boda Peti, Horváth Attila Vilmos - álló társaságot) a ma minden negyedórában születésnapját ülő Cser Gáborral került "párba", ja... meg minden emelkedőn. Mi, Jocóval csak lobogtunk... Peti meg - legnagyobb meglepetésemre, mert igen jó formáról számolt be előzetesen - már az első meredélyen mögénk került. A fene érti, mi (és ki)-hogy megy éppen... Annyit tudtam, hogy Imi "alapozása" (enyhe kifejezés) és Jocó "alapozása" (szintén árnyaltan fogalmaztam) jól sikerült, és - lekopogom - én is tapasztaltam magamon némi javulást az eddigi verseny-menettulajdonságaim alapján, a tavalyi, elbohóckodott szezonomhoz képest. A lényeg: betyárkeményen kell venni ezt az egész mountainbikeversenyzősdit, mert könnyebb nem lesz!

A második kör elején - valamilyen csoda folytán - én voltam elől a kis hármas társaságunkból, s szól Jocó: "A srác defektet kapott". No, a "srác" Imi volt éppen... Huhhh... akkor most két percig fellélegezhetünk, mert nem lehet több, míg megcsinálja és utólér minket. De nem ez történt. A felszáradó pályán - ami már az első körben sem volt olyan vészesen saras, mint ahogy egyesek beharangozták - megjelentek a folyósók (akár 40-50cm széles, porzó nyomok), s lehetett becsülettel repeszteni. Egy helyen kellett tolnom csak - igen, a meredek köves mászáson, amit ugyan az első körben kitekertem, de közben már realizáltam, hogy nem éri meg: egyrészt elkezdtem oldalra sodródni, letértem a nyomról, s majd leestem a hegyoldalba valahova a mélybe, alíg bírtam visszapedálozni a többiekhez; másrészt a pulzusom felmászott az egekbe, amit meg nagyon nem akartam (főleg a közben előadott minimális teljesítmény mellett).

Szóval repesztettünk Jocóval. Illetve - párszáz méter kivételével - én, Jocó előtt, aki nagyon szépen tette a kereket rám. Lényegében a következő két órában. Én meg tanakodhattam...

Nyomjam végig előtte, mint a bolond, aztán egyszer csak lesz valahogy, mondjuk sprintbefutó... hmmm ezt nem. Vagy nyomjam, mint a bolond, s keressek egy helyet, ahol lehet egy "winning move"-ot szerkeszteni (ott majd úgy nyomom, mint egy kórteremnyi...), hogy aztán utána meg még jobban nyomjam, megtartandó a célig a nagy nehezen kicsikart előnyt... ez tetszetős, illetve reális megoldásnak tűnt csak hát rengeteg energia kell hozzá. Egyedül "lityilötyizni" nem lehetett, mert ki tudja, hol jár Imi, Peti, Laci és a többiek... vagy, ha éppen nekem is közbejön egy kis "technical malör"...

Csúcs-szuper párom, minden körben nyújtotta a megfelelő kulacsot (miközben még vagy 4 másik sporttársat itatott), nem kellett lassítanom sem!

A harmadik körben aztán, a kinézett helyen - hosszú, nyiladékos emelkedő, ahol remekül kidolgozhattam a tervemet - "odaléptem". Előtte tényleg hoszú perceken keresztül próbáltam Jocót "előre állítani", de az istennek sem sikerült. Pedig jó lett volna pár métert pihegni, de nem. Ha nem nyomtam, Ő sem nyomta, bezzeg, ha kicsit beletekertem... akkor meg nem maradt le. A nemjóját! Most akar nyerni ez a Jocó vagy nem akar? Így is jó, úgy is jó? Én speciel tudtam magamról, hogy mit szeretnék. Hát akkor: tessék! Néztem a wattokat, emeltem a szintet, s éreztem, hogy most ez megy, menni fog - valameddig. Jocó zörejei pedig egyre halkultak a hátam mögött. Az utolsó 17 kilométert erőteljesen nyomtam. De közben fáradtam ám, hajjaj! Mindenféle görcsök keletkeztek alsó végtagjaimban, amiket sikeresen kitekertem, mint ahogy az elémkerülő meredélyeket is. Nem néztem hátra, pedig volt olyan is - Jocó elmondása szerint -, hogy tíz méterre is megközelített. Ha ezt látom, akkor biztos elgondolkodtam volna azon, hogy most "Mi van?"...

A Villaparkba bezúdulva, a cél előtt kétszáznegyven méterrel már éreztem, hogy "meglesz". Neki is álltam cipzározni, hátha a célban történik valami...!

De nem történt, mert a szpíker épp a "Feláldozhatók SC" egy tagjával volt elfoglalva, így hát szépen áthaladtam, aztán mikor már odébb jártam, akkor hallottam, hogy "hivatalosan" is beérkeztem, sőt nyertem! "Kicsit" nyűgös lettem, jó nagy kört mentem levezetésképpen (no meg a görcsök eltűntetése érdekében, amik pontosan tudták, hogy meddig kell ma kitartaniuk - a célig), hogy ne is kerüljek emberek közelébe... Lehet, hogy nagy az arcszerkezetem (a semmire), de az az igazság, hogy ez az idei harmadik maraton-befutóm, volt egy kvázi sprint a második (majdnem első) helyért és két első, de egyszer sem hallottam semmi rám vonatkozó érdemlegeset a célkapu alatt, a chip chipogásán kívül. Pedig de jól esne! Később Miki gratulált, s kedvesen jelezte, hogy "elfáradhattam" (beletrafált), ezzel nincs is baj, de aza bizonyos pillanat (lett volna) a legfontosabb ezen a napon! Lehet, kellene egy "előjelző" egy kanyarral a vége előtt, aki szól, s fel tud(nak) készülni a nagyszabású eseményre?! Csak egy ötlet. Lesz még egy másik is mindjárt...

Nos, letekerve a tiszteletkörömet összefutottam a régi cimborákkal és beindult egyből az elemzés:

Pfúúú, szanaszét gesztikuláltuk a Villaparkot:

Mert ahhoz képest, hogy hosszú perceken keresztük semmi sem történik, közben meg mégis annyi minden megesik velünk ezeken a futamokon, hogy csak na!

Józsi és Balázs Úr is itt voltak, de csak középtávon produkáltak. Meg már megint az az evés... Vajh' mi lehet Balázs Úr szájában - vagy csak a nap süt furán?

Esetleg az a gond, hogy már megint sikerült beszerveznie egy dobogós utitársat, s meg kell várnia az eredményhírdetést?

Alapvetően amúgy mindenki evett (sok szép sütit, tortát láttam - hála a Stop Cukrászdának), de mivel a banánon kívül nekem minden tabu volt, így én csak 4-5 párcentis banándarabkával tömtem meg a búrámat. Amúgy sem kell annyit enni, ez nem "evőverseny", ugyebár!

Amíg elvonszoltam magam a kocsiig, beraktam a bringa maradványait (azért sáros lett ám szegényke), s összekészítettem a pipere-szettemet a tusoláshoz... tartott vagy másfél órát...

Utána meg... Áááá, ki nem találjátok, mi következett? Hát a várakozás! Háromtól tombola - ahol az én kivétlemmmel mindenki nyert valamit. Balázs Úrral a piszoárban meg is állapítottuk, hogy lehet , jobb lett volna 4-5 nagyobb ajándékcsomag és egy fődij, amit kihúznak négy és fél perc alatt...

De nem így történt. Ezért nézegettem magam előtt a nyíló virágokat... pár órán keresztül...

Mivel jó volt a társaság, csak úgy repült az idő. Mondjuk én is repültem volna - hazafelé. Beértem 13:40-kor... tetszik érteni, ugye?

Közben fotóztam egy aktuális eredménylistát - tanulva a múlt hetiből - hátha változik az is.

S lőn csoda! Valamikor késő délután elkezdődött a ceremónia... ahol egyből lemaradtam újdonsült remekelő tagtársaink: Kiss Nóra rövidtáv Master-1 és Kiss Tamás rövidtáv Master-2 első helyezéséről...

De előkerülve már, egyesületileg egyből örülhettünk Heiszer Zsolt középtáv Master-3-ban begyűjtött bronzérmének:

És Józsiénak is!

Igen, Józsi idén középtávon nyomul - úgy döntött, hogy erre van kedve-energiája. Ha meg még dobogós is lesz, akkor hát miért ne? A legfelső emeleten Wouter Cleppe áll alapvetően, csak most épp Cseh Veronikának öltözött. Ha jól tudom, Ronit felszólították, hogy álljon csak oda, fel.

Aztán az este végefelé minket, hosszútávos masterkettő öregurakat is hívott a kötelesség:

De rég volt ilyen dobogó!

Sass Józsitól sikerült szereznem egy aktuális kölcsönmezt, mert az enyém olyan sáros lett, hogy nem látszódtak a szponzorok, pedig aztán nekik igazán sokat köszönhetünk.

Kaptam egy serleget meg egy érmet, egy kulacsot és egy nemzetiszín-trikolór kétszer háromrészes "ámérikai" ESI markolatot is! No, javul ez a díjazás, bár azt el kell mondanom, hogy a nevezésnél kapott rajtcsomag ezt majdhogynem felülmúlta: zokni, kulacs, három gél, gulyás/tésztajegy. De ha azt nézzük, hogy mindkettőből jutott nekem ma egy-egy egységnyi, akkor tök jó a helyzet!

A dobogóról lelépve nem a legjobb irányba indultam el, így kaptam még egy szolíd versenybírói letolást is, miszerint papucsban felállni egy XCM Magyar Kupa futam pulpitusára illetlen dolog. Ez teljesen jogos, tényleg példaképként kell viselkedni (ezt amúgy jól esett hallani) legközelebb majd jobban figyelek, elnézést.

Petivel diskurálva kiderült, hogy Őt is megkérték az alkalomhoz illő ruházat viselésére. Papucsok - ezentúl otthon maradtok!

Fejes Miki szpíkerbácsi még az éremosztás alatt (sőt, állítólag miközben versengek, akkor is, csak azt épp nem hallom) annyi, de annyi jót mondott rólam , az írásaimról (hogy alíg várja, meg irodalmi értékűek - hehh... jövőre érettségi tétel leszek), hogy teljesen elérzékenyültem.

Nem is tudom, éppen sírok vagy nevetek...?

És öt óra magasságában hazaindultam, hogy hét-nyolc óra tájékában, egy tál táplálék (ilyenkor azért már kell enni valamit) és a laptop fölött, nekiálljak képeket mazsolázni, szerkeszteni, feltölteni, aztán írni pár érvényes sort; mondjuk úgy: egy kis szépirodalmat gyártani...