Krk-i kikiriki (III)
Azt mondom sikerült. Első körben túlélni a tábori ételmérgezést, másrészt Dani és Marci társaságában végezni egy nyugodt, szolíd és kicsit hosszadalmas erőfejlesztést.
Azt mondom sikerült. Első körben túlélni a tábori ételmérgezést, másrészt Dani és Marci társaságában végezni egy nyugodt, szolíd és kicsit hosszadalmas erőfejlesztést.
Nekik keményebb feladatokat terveztem erre a napra, magamat még kímélnem kellett. Eltepertünk Silo-ba (ez itt egy település, nem valami gabonatároló) ahonnan egy kellemes 10+ perces igencsakmeredély indul. Meg a FootStrong csapat is. Igaz, Ők valamikor 11 óra körül rajzottak ki a település kisebb nagyobb utcáiból, mi meg már annyira fáin csávók voltunk, hogy akkor másfél órája kínoztuk magunkat fel s alá.
Így néz ki egy egység FootStrong kerékpáros:
Így pedig négy:
Sajnos a többi kép nem sikerült...
Hja, edzőtábor van, pihenés nincs. Így is megvolt a havi adag az előző két napban... Marcit hamarabb hazaengedtük, Danival egy kicsit hosszabb hazautat irányoztunk elő, hogy a 3 óra menetidő most már tényleg összejöjjön. Legalább megmutatta Malinska-t, ahol – ahhoz képest, hogy már harmadszor járok itt, lényegében egy éven belül – még soha nem jártam. Pipa. Nem is mondom, hogy újfent lobogtam mögötte, de ennyire nem voltam, nem lehettem gyenge. Este a bringázások elemzésénél, kettőnk összehasonlításánál aztán megláttam a turpisságot. Gyomrom, közérzetem egyre jobb, volt étvágy, tehát volt ebéd! Sőt, délutáni kávézás drónreptetéssel egybekötve (a kikötőben leledző összes kisgyermek hihetetlen nagy örömére)...
...és még egy becsületes vacsora is mindennek megkoronázásaként. A polenta lett a nyerő nálam. Lehet, hogy – ennek a heveny gyomorrontásos históriának köszönhetően - most ismét elérkeztem egy „Turning Point”-hoz táplálkozástanilag. (Volt már ilyen párszor – lehet, hogy hamarosan megint csokis csigákkal fognak lefotózni a paparazzik...?) Momentán nem kívánok semmit az eddig kívánt étkek közül. Így például elég komoly készleteim maradnak előreláthatólag a felhalmozott magokból, almából, banánból egyéb zöldség-gyümölcsből... Viszek haza egy fél kisáruházat (kiárusítani), mivel most lényegében nulláról kellett indítanom az ehető-kívánatos étkek kitalálását és beszerzését. Durva mennyiség, durva költségek...
Jut eszembe (a durva mennyiségről), itt van "A" Máté felülnézetben:
És a vájdling-repertoárja:
Reggeli:
Ebéd/vacsora:
Ez pedig csak az én kávés-szettem... még nem volt.
A pénteki reggelinél – lehet azért, mert túl sokáig tartott – beindult a fantáziám: el kell hagynom a szigetet... „A” Máté jó partner volt ebben. És András is. Így a fiatalokat – Marcit és Danit egymásra uszítottam, hogy menjenek el Baska felé farizmokat (is) erősíteni pár perc alacsony fordulatos kerékpárspecifikus sportmozgással. András pedig kihozta (nekem) „A” Mátét az omisalj-i áruházig, hogy onnan én vele robogjak, s Ő (mármint András) is könnyebben tud kiközlekedni a hegyekhez. Nagyon jó kis kört találtunk ki, s igénybe véve az összes digitális segítséget, ami csak létezik, lényegében nem volt olyan métere az általunk még be nem bringázott útnak, amit ne láttunk volna (aznap reggel, a monitoron), eltévedni meg egyenesen képtelenségnek tűnt, pedig vagy 200 méterenként volt egy elágazás a hegyoldalban. Na, így öli meg az ember a felfedezés élményét...!
Indulás helyett, először nekiálltam szerelni én is. Végre megkaptam a magam defektjét – a mosókonyhában, az éjszaka leple alatt.
Eddig egyedül Marci nem lukadt le, Máté pedig már a másodiknál tartott. Erősen fogynak belsőkészleteink – én is négy darabot hoztam tartalékba, aztán már csak kettőnél tartok... Ha már szerelés, tegnap még láncot is cseréltem (időszerű volt), most pedig a cikksorozat elején bemutatott folytonossági hiány és az akut defekt miatt a hátsó külső is a kukába került. Azért több, mint 7000km-t kibírt hátul, ami nem rossz teljesítmény!
Negyedóra csúszással vettem repülőrajtot, amit aztán tényleg komolyan gondoltam – hamar ki kellett érnem Omisalj-ba, hogy ne várjon rám senki sokat. Így beépítettem pár anaerob egypercest a haladás munkálataiba, s csak úgy peregtek a kilométerek! Hamarosan jött szembe „A” Máté, fordulás után próbált volna csatlakozni, de akkor még hátra volt kétszer egy perc... Sebaj, a híd előtt azért összevártam, főleg, hogy nála volt a navigáció (ezt az utat tavaly sem sikerült 100%-osan kiviteleznünk), meg a társaság.
Egy ideig próbált helyközi buszjáratosat játszani, de azért a MAN erősebb volt...
Innen kezdve szép nyugisan bóklásztunk feljebb, egyre feljebb a Nagy Hegy oldalában, ahol a markolókezelő kisvállalkozó lakik:
Elhagytuk a fémnyelő fát is:
Hú, nagyon frankó kis utat ötöltünk ki!
Volt pár meredélyesebb szakasz, akkor azért fújtattunk mindketten.
Egyszer még csokit enni is megálltunk. Várjunk csak, nem azt írtam az elébb, hogy nincs pihenés, csak edzés van? A szabályokat – ésszel – meg lehet szegni! It’s OK to be irregular in the short run as long as you are regular in the long run. ( http://www.cbass.com/ChaosTraining.htm )
Ahogy emelkedtünk kezdett lélegzetelállítóvá válni a látvány(unk)...
A felső szakasz meseszerű volt!
Nem sokkal később megint megálltunk. Először úgy tűnt, „A” Máté udvariasan félreáll a napi egyetlen dózerszekció elején... de... végül is félreállt, mert az első méteren felütötte az első kerekét. Szereltünk is egyet.
"A" Máté a kerekét, én meg a széjjelesett kerékgyorszárát...
Ezek után igen óvatos kerekezéssé alakultunk, mert fogytán volt a pótalkatrész...
A dózer vége:
Nagy nehezen kijutottunk Lic szélére...
Ezek után nagyon óvatosan kérdeztem meg Fuznie település határában, hogy tényleg akar-e büfézni (jujj... még ilyenről is volt szó eleinte) – naná, hogy le nem mondott volna róla.
Zárás előtt értünk a kisbolthoz. „A” Mátét bezavartam, hogy szerezzen két Cockta-t. Szerzett is, de milyet... jajj?! Arról beszéltünk, hogy én a gyömbéres-lime-os változatot próbálnám ki (cukorral, koffeinnel); Ő már ivott a black-tonic verzióból, ami szerinte förtelmes volt... Erre mit hozott? Két üveg Cockta Easy-t... amiben se cukor, se koffein, de még foszforsav (!!!) sincs! Tényleg csak édes, fekete, szénsavas víz... bár lehet, hogy ez a legegészségesebb típus a sok közül. Megpróbáltam volna becserélni a még bontatlan palackot egy klasszikusabb, mérgekkel jobban dúsított (viszont egyben energiát is szolgáltató) palackra, de nem sikerült: amikor „A” Máté kilépett a boltajtón, egyből kulcsrazárták azt belülről. Hiába kukkoltam, kopogtam, pedig még bent voltak – nem volt kegyelem, az ebédidő az ebédidő! No, ezen felbuzdulva egyből magamba is tömtem egy tábla csokit, mert sejtettem, hogy ebből a léből nem lesz energiám a hátralévő szűk egy órára...
Ez a Cockta, amúgy egy nagy találmány. A helyi kóla-jellegű specialitás... mondom: jellegű. Ami azt jelenti, hogy nem kell benne keresni a megszokott „brand”-ek ízvilágát. Úgy kell kezelni, hogy ez a Cockta, ennek ilyen cockta-íze van, és kész. Már Brac-on is ezzel kínált a helyi (olasz származású) szállásadónk, mint „couleur locale”... Lefelé a lejtőn (bringázás közben), kineveztem „A” Mátét tiszteletbeli cocktalógusnak. Ami nemsokára durva szóviccjátékba torkollott... cocktológus, kákktológus, proc... no, nem folytatom...
Már csak egy 20 perc szabadesés volt hátra, illetve a közbeeső településeken jövő-menő emberek, autók ügyes kikerülése. Mikor visszaértünk az áruház parkolójába, András még sehol. Ajjaj! Mondtam „A” Máténak, hogy ne kapcsoljunk ki semmit (mármint a GPS-t) – lehet, hogy menteni kell, lehet, hogy haza kell tekernünk, magyarán még egyáltalán nem biztos, hogy itt vége van a napnak. Aztán egy telefon(álás) megválaszolta a kérdéseket – 20 perc múlva érkezik, addig igyunk egy kávét. Ezt nem kellett kétszer mondani. És.... sikerült végre klasszikus sportolásvégi-lazulós képeket készítenem. Az adekvát kávé mellett a felszerelés profin elrendezve, ahogy kell, mindenből látszott egy kis ízelítő: leizzadt lencséjű, dioptriás szemüveg, rohadófélben lévő, sós pántú, divatjamúlt bukósisak, fénymásolt igazolványok egy opálos nejlonzacskóban, szakadt, büdös kesztyű...
...kicsit odébb bevillan pár lábszár, szőrős, szőrtelen (lehet, nem is az enyémek)...
...a távolban pedig a túrabringa lila nyeregtáskával, csengővel, villogókkal. Igazi leharcolt SZTK-készletel nyomom. Life is hard!
Ejj, kávé! Sikerült azért belecsúszni egy rettenetbe is még ezen a napon... Ráadásul az én nevemhez köttetik a tragédia: egy olyan helyre mentünk be késő délután, ahol – s ez volt a hiba, ezt elejteni – én már jártam korábban. Gyanús lehetett volna, hogy senki nem ült bent a tulajnénin kívül. Nyáron itt pincérek hada hordta a jobbnál-jobb italokat. Aztán a rendelés sem ment egyszerűen, mert a cappuccino-hoz szótár kellett, többször visszakérdezett, a hot chocolate sem volt egyértelmű, jujjujjj... S kaptunk 3 sötétvízes löttyöt, tej nélkül (!), Marci pedig egy csokiskávét (valami tasakos készítményt) higítva.
Szerintem „döglött” volt a kávé (mondjuk a tavaly nyári maradt a portafilterben), esetleg zaccot főztek le nekünk. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a gépet is akkor kapcsolták be ma (először), s nem volt elég „meleg”... Egy tonna cukorral sem volt egyik sem iható, valahogy lenyeltük, s gyorsan távoztunk... Pfuj. Ezt nem lehetett annyiban hagyni, így egyből nekiálltunk feltérképezni valami alternatívát.
És igen! Senki nem gondolta volna, de a kikötői Trgovina (kisbolt) melletti „szolgáltatóház” földszintjén, félig egy körforgalomban, a helyiek által láthatóan sűrűn látogatott helyen olyan, de olyan jó kávékat kaptunk este hétkor, hogy... majdnem megközelítette, sőt szerintem el is érte a ma kora délutáni, bringázásutáni-parkolóbélit.
Szuper alap (eszpresszó), finom tej és remek hab! Nem utolsó sorban, a legjobb eddigi ár-érték arányban. Hja, kérem - ennyi az egész.
És vége, eljött ennek, a gyors lefos.... izé... lefolyású betegséggel tarkított hétnek is az utolsó napja. Danival gondoltam kitekerni a szigetről a szárazföldre. Igen, újfent kitekerni, de nem unom még, csak fő a változatosság, meg kell pár nagy emelkedő – ha már itt vagyunk. No, ez a Dani gyerek viszont nem úgy tervezte a napját, ahogy én. Tehát 3 és fél perc közös bringázás után, szép lassan kezdett eltávolodni tőlem.
S ez így is maradt a sport végéig – azaz nem is láttam egész nap, csak a délutáni kávézásnál legközelebb. Maradtam magamban, meg a gondolataimmal, hogy miért hagy ott engem majd’ mindenki akivel nagy ritkán együtt indulok... Az utóbbi időben így sikerednek a „közös”(-nek nevezett) bicajozások. Pedig én aztán próbálok alkalmazkodni, meg csöndben lenni, nem rángatni. Áhh, amúgy meg biztos csak dagi vagyok és nem bírom – ha hazaérek, bekoplalom magam az elitprorészerek kasztjába!
Mindenestre a kitűzött tervet, miszerint felrántom (haha) a hegyre magam és a bicajt, sikerült teljesíteni.
900 méteren elnyammogtam az utolsó tábori-mogyorós csokit (amit még a Garda-tóról hoztam, az ősszel):
Nyáron itt milyen hőség volt - már reggel 7-8 óra körül...
Rendes hideg volt, amikor a Bajer-tó (?) magasságába értem: 7-8 fok...
Tökéletesen elégedett voltam hát magammal, hogy milyen jól kikúráltam magam a heveny gyomorbajból, mégis halad alattam a gép. Annyira jól ment, hogy végül haza is tekertem. Képzeljétek ez volt az első (és egyetlen) nap a táborban, hogy négy óra felett mentem. Mi a manó? Visszafejlődés? Á, dehogy! Annyira jó volt a társaság, hogy már a reggeli induláskor siettem vissza, hogy minél többet legyek velük. Na?!
A délutáni kávézást még megkoronáztuk egy kétgombócos fagylalttal:
Ez itt a szokás, a sikeres utolsó nap alkonyatidején.
És mindenki elégedett lehet: megcsinálta, elvégezte, jól érezte (magát)!
A fiúk még elmentek a boltba, a halászok pedig halászni...
Én itthon maradtam gépelni, szöveget szerkeszteni, képeket alakítani, hogy legyen mit olvasgatni-nézegetni!
Srácok! András, Dani, "A" Máté és Marci! Köszönöm ezt a hetet, mit mondjak, jól esett veletek az aktív pihenés!
