(Le)építőtábor – Arco/Trentino 2016. - kellemes, őszi napok

Pár hete, egy nem különösebb őszi délutánon kérdezték tőlem a boltban, hogy:  „Te nem jössz a Gardára?” Egyből nagyon meg is örültem, mert általában sehova nem hívnak („szórakozni”), maximum, ha valamit el kell takarítani, ki kell javítani, meg kell keresni.

Pár hete, egy nem különösebb őszi délutánon kérdezték tőlem a boltban, hogy:  „Te nem jössz a Gardára?” Egyből nagyon meg is örültem, mert általában sehova nem hívnak („szórakozni”), maximum, ha valamit el kell takarítani, ki kell javítani, meg kell keresni. Most meg hoznak-visznek, lesz szállás, megyünk vagy hárman egy autóval – tök jó! Azon melegében, a kapott indulási és érkezési időpontok tudatában ki is húztam magam a naptárból, megszerveztem a családi hátteret és tovább örültem. Aztán... a sors és a sors-... akarom mondani sporttársak nem mindig megfejthető egybeeséseinek eredményeképpen, nagyjából két napra rá kiderült, hogy „lehet menni a Gardára”. (De szervezd meg magad.) Nem okolok senkit és semmit, tényleg így jött össze, sőt alapból számítok is (90%) az ilyen eshetőségre. Csak kicsit idegeltem fel magam –össze-vissza firkáltam – aztán lehiggadtam. Nagyfiú vagyok, van kedvem, éppen lehetőségem is, autóm, hát ha más  nincs, fogom magam és megyek-jövök. Egyedül.

(Kép forrása: Józsi)

Nagy szerencsémre Józsi is ott tevékenykedett a háttérben, míg emésztettem magam, hallotta a küzdelem zaját. Addig addig hallgatózott, míg egyszer csak: „Mi lenne, ha mennék?”. Kettő perc alatt szervezte meg Ő is a munka- és családi beosztását. Este már foglaltam is a szállást. Már csak azt a pár napot kellett kibírni az indulásig. De ki lehetett, mert az izgatott (útvonal) tervezgetésben csak úgy repült az idő!

Hogy extrán érdekes legyen a helyzet,a start előtti napok egyikére tettem a kéthavonta esedékes epic-mtb sportolásomat, melynek ötödik órájában beleestem – szép, óvatosan – egy pocsolyába. Akkor nem éreztem semmi különöset, aznap még rollereztem is, de másnapra, harmadnapra... Tehát valószínű, hogy sikerült megint eltörni/kilyukasztani/átszúrni valamit a mellkasomban, mert levegőt csak éppen, hogy tudtam vételezni, mozogni (=biciklizni), meg épphogy nem. No, mi lesz ebből?

Az utolsó éjszaka nem telt sehogy, illetve fájdalommal igencsak. Valahogy a hajnali órákra összekaptam magam és egyedül le tudtam cipelni és berakni minden cuccot a kocsiba. Majd jött Józsi, Őt is beraktam, illetve nagyjából berakta magát és 6:20-kor már repesztettünk is dél felé...

Ilyen üres autópályákat még egyikünk sem látott. Szépen száguldottunk 100-120 között, a fogyasztás egyre csak csökkent (!), egyedül a kávé és (banán) fogyasztás nőtt, de az jó volt; és tíz óra kellemes kocsikázás után, a szállásadónkkal való sikeres telefonos egyeztetések után landoltunk Arco végében.

Olyan jól sikerült a leérkezés, hogy még egy háromnegyed órás regeneráló-környékkel ismerkedő sportmozgás is belefért.

Nagy meglepetésemre, ezt bírtam, pedig a le-, felállás, öltözködés,  autóból kiszállás is rettenet küzdelmekkel zajlott amúgy a nap során. Talán arra kell figyelnem, hogy ne akarjak nagyon ugrálni (a bringával), maradjak csak a talajon...

Még egy gyanús építmény... vagy repülő csészealj mellett is elsuhantunk...

De majd mindjárt...!

Azt még a lelkünkre kötötték, hogy ne kapcsoljuk be egyszerre a két fűtőtestet, a sütőt és a főzőlapokat... Nem jött össze, de Józsi volt olyan bátor, hogy a társasház óraszekrényében ez egyetlen lecsapott automatát felhajtotta...

S lőn világosság - az apartmanban!

Az első éjszaka egész jót pihentem, néha már aludtam is. A wc-re kijárás, illetve az ahhoz szükséges kimászás az ágyból, jelentett egyedül gondot, de hajnalra egész jól belejöttem.

Hétfőn korán ébredtünk (mert korán is feküdtünk). Gyors reggeli (megkezdtem a vagyonokat érő, de akciósan beszerzett „gluténmentes müzli”, ami egyébként kukoricapehely, mazsolával és datolyával, illetve némi szójapehellyel – 2000,- forint / 500gramm hujjuj!) elfogyasztását. Kávé után felkerekedtünk megkeresni az egyik/valamelyik nagyáruházat. Hadd melegedjen addig is a levegő, mert azért itt is fagyosak a reggelek már ilyenkor. Fél órát kerestük, s bő egy órát boltoztunk; részemről megvettem minden hülyeséget, illetve bizonyos termékekből egy kicsit többet, mint amit valaha is el fogok tudni fogyasztani...

Azt ugye mindenki tudja, hogy a zöldség-gyümölcsöt csak nejlonkesztyűben illik (értsd. kötelező) megfogdosni!

A lényeg, hogy 10 óra után nem sokkal nekiindultunk a hegyeknek. Nagyjából sejtettem, illetve emlékeztem, hogy mire számíthatunk ma... Nem sok kilométer, de annál több szint. Röviden. És ez így is lett.

A városból kifelé észvesztő motorhangokat hallottunk az olajligetek felől. Hát, kérem szépen, errefelé motorikusan-kompresszorosan verik le a bogyót a fákról:

Az első emelkedő (a mai kettőből), a Monte Velo, több, mint 1100m szintet tartogatott, meredeken indult és úgy is maradt.

Felfelé találkoztunk a hóbanutatjelző karókat kiszúró csapattal - pont, miután mondtam, hogy lassan itt lenne az ideje kijelölni a szakadékok szélét...

Ha csak 2 órát akartunk volna menni, akkor is összejött volna az 1000+ méter magasságkülönbség, 30km távon belül...

Fenn a hágón nyitva találtuk a helyi Probike-ot:

De mi többet akartunk tekerni az előbb említettnél, mert mégiscsak egy szép körrel illik kezdeni az „alapozást”, hát legurultunk a hegy túloldalán. Olyan nagyon lejtett, hogy mire „felkapcsoltam” nagytányér kónuszra, már gyorsabban mentem (gurultam), mint hogy bele tudjak tekerni. Csak pár perc volt ez az első lejtő Ronzo-Chienis felé, mert jött egy kis dimbi-dombi a Lago di Cei irányába. Miközben szagoltuk a rohadófélben lévő alpesi káposzta- és répamezőket:

Szaglászás után egy kisebb hágó, a Passo Bordala (1250m):

Majd eszement gurulás, miközben azt lestük, hogy matt-e vagy fényes az aszfalt, sózzák vagy jeges, esetleg csak kavicsos...?! Tényleg percek alatt vesztettünk 800métert, közben ilyen táblák vannak az út mentén:

...hogy megkezdhessük a második hegyet, a Monte Bondone (töve) felé. Ezt sem sikerült 1000méter alá berakni, lehetett előre örülni, hogy iszonyat mennyiségű szintet fogunk a végén kinyerni magunkból és a műszerekből! De elébb egy kis hazai energia:

Ez pedig a nap képe:

A hágót (?) követően fél óra zuhanás volt a program és csodák csodájára nem fagytunk meg! A nap vége felé, Józsi még előreállt, hogy a síkon (ami csak 100métert emelkedett 1 kilométer alatt...) segítsen a hazajutásban. Hát... végül is magának segített, én meg egyből kiszakadtam mögüle. Valamikor később, Arco előtt nem sokkal utolértem, s onnan én próbáltam meg húzni; a 260-280wattok nem jöttek már annyira gördülékenyen – de nem is csodálkoztam, 4 és fél óra bringázással, 94 kilométer, 2665m szint lett a hétfői végeredmény. Nem olyan rossz az!

Ezek után nem is maradt hátra a délután folyamán, mint enni. Estig. Közben elmentünk egy passeggiata-ra  a városban, s „örömmel” konstatáltuk, hogy a hétfő errefelé szünnap.

S megtaláltam a megoldást a pince-jellegű üzlethelyiségek falazatának kialakítására:

Azért sikerült még egyszer „jól” bevásárolni egy másik közértben. Kellett az energia, mert...

Mert keddre csak és kifejezetten Józsi kérésére egy laza napot tartottunk: sík + egy hegy. Indulás után öt perccel rájöttem, hogy ha már itt vagyunk... Akkor miért ne néznénk be gyorsan az OmKafé-ba, ami Arco tradicionális-családi kávépörkölő üzeme. Azt hiszem, el lehet mondani, ez a hely a kávéimádók (mint mi) és szakértők (azok mások) mennyországa...

Ahogy beléptünk, már jött is egy kedves hölgy, s leste óhajunkat. Két cappuccino-t kértem... volna... de mint kiderült, ez nem kávézó, hanem egy „gyár”, csak kóstolni lehet. Hát kóstoltunk. Főzött nekünk két olyan ristretto-t, hogy ihaj!

Megalapozta a kezdeti lendületet a mai programhoz... nem, nem vegyi anyagokkal, mi nem vagyunk olyanok...

Tehát a mai cél nem volt  más, mint a Punta Veleno:

Erről az izé-valamiről csak annyit, hogy 7km alatt emelkedik majdnem 1100métert... kevés benne a 14-15-16%-os rész. Lévén, sok benne a 17-20%... Ez tényleg egy olyan út, amiről sem előre, sem utólag nem tudtuk eldönteni, hogy mi a fészkes fenének épült. Nem visz sehova, illetve ahova visz, oda megy egy szép, széles, mutatós „panoramico” aszfalt is, igaz 20km hosszban, de legalább kényelmesen tekerhető. Hát megcsináltuk. Józsi „kihasználva” helyzeti előnyét, miszerint erősebb, könnyebb, mint én... és még a bringája is (hogy a technikára is foghassam egy kicsit), pár perccel hamarabb már fent volt a toppon. Én meg csak küszködtem: nagyon látványos volt, hogy a kezdeti „lendület” után, hogy kezdenek el zuhanni a wattok – paralel a pedálfordulattal.

Az elején még az 50 feletti fordulat volt a megváltás a 47-48 helyett... kicsit később már a 47-48...  a 43-44 után. Kiállva. Mert hiába a rettentő nagy erő(lködés), ha nincs fordulat (pedálsebesség), akkor teljesítmény sincs (akkora). Azért valamennyi csak volt, mert elég pocsékul éreztem magam, mire felértem... szerencsére egy órán belül. Az is valami.

Fent gyorsan felkaptuk az összes kabátunkat és húztunk le a tópartra, aztán haza.

Közben lekaptam azt a nem tudom milyen márkájú járgányt:

Meglepő, de az itteni hegytetős pár fokokban, illetve az utánuk következő hosszú (fél órás, átlagban) lejtőkön sem fagyunk át úgy, mint ahogy azt otthon lehet... Szerencsére a visszaúton, a parton hátszél támogatott, így elég gyorsan hazaértünk.

4 óra, 98km, 1660m szint.

Otthon gyorsan elkezdtem töltögetni a glikogénraktárakat, mert éreztem, hogy hamarosan vége lesz így a (heti) dalnak... és holnap is megyünk. A délutáni séta keretében kipróbáltuk az ingyenes wifi-vel (mint elsődleges szempont) is rendelkező legközelebbi csúcs-szuper kávézót-hamburgerezőt-salátázót, ahol ráadásul a reggel tesztelt OmKafé termékeit használják. Sikeresen megoldottam számítógépes házi feladataimat is, miközben felfaltam egy 29”-es méretű salátát. És abból sem volt gond, hogy délután négykor cappuccino-t kértünk (mert, hogy azt – elvileg – nem illik, nem szokás, csak déli 12 óra előtt).

Hogy, hogy nem, ha már ilyen jól bekávéztunk, kitaláltam, hogy szaladjunk ki (gyalog!) a pörkölőbe, nézzünk körül rendesen is! Életünk kockáztatása árán, a töksötétben, járda nélküli főutak mentén, a szokásos olasz, kora esti (kör)forgalomban, de kicikáztunk az üzembe. Megnéztük az ajándékboltot és... ami a legjobb volt, a kávéfőző/pörkölő/daráló múzeumot az emeleten.

Hinnye, tudtunk volna választani (például a boltba)! Ő lett például a személyes kedvenc:

Ez az egyik sarok, gépek, gépek és gépek mindenütt:

A másik oldalon a különböző kávéfajták és pörkölési módozatok voltak megvizsgálhatók:

No, megvolt akkor a kultúra is, nyugtáztam elégedetten magamban.

Talán még egy ilyen húszszemélyes ipari kotyogós kellene a lakásba:

Kora este megint bevásároltunk. Én már nem tudom, minek... Annyi akciós kávém van többek között, hogy lassan vámköteles leszek.

Késő este pedig filmet néztünk Józsi laptopjáról. Alapvetően szkeptikus vagyok (tapasztalataim alapján) az otthoni mozizással kapcsolatban, mert rendre elunom/abbahagyom/elalszom a filmek alatt. Moziban oké, ott ugyanis „rá vagyok kényszerítve”, hogy végigszórakozzam a műsort (és még fizetek is érte). Most kivételesen nem történt semmi ilyen velem; egy egész jó gengszterfilmet néztünk, lehet, hogy még másnap is emlékezni fogok rá, ami ugyancsak nagy dolog nálam. Közben folyamatosan ettem – ezzel egy kicsit rontottam az élményen (legalábbis Józsién biztos...), de éreztem, hogy elfogyok, ha nem zabálok non-stop.

A szerdai menet tényleg nem szándékosan, hanem csak úgy spontán vált királyetappá. Legalábbis az első három nap közül. Ki tudja, mi jön még...? Nosztalgiajáratot szerveztem, mely Arco-ból egy enyhe lejtőn indult – de kellemes volt az eddigi függőlegesek után – és Rovereto-ba gurultunk le a végén. Onnan, kis tájékozódást követően, egy helyi család útmutatása segítségével sikerült megtalálni a 46-os utat, mely felvitt a Passo Pian delle Fugazze-re.

Ez egy 25km-es emelkedő volt, melyet az izgalom fokozása érdekében néha lejtők szakítottak meg. Majd másfél óra volt megoldani, pedig nem vitt extra magasra az út, csak 1150 méter környékére.

Mivel elment az egész délelőtt a mászással, fent megint tájékozódni kellett, amit legegyszerűbben a hágón lévő vendégfogadó turistatérképével tudtam elkövetni. Midőn kiléptem az épületből, közöltem Józsival, hogy „nem, nem vállalom”. Mármint a túrázás levezérlését a Pasubio hegycsoport megkerülése ügyében. „Kicsit nagy kör és bonyolult.” Az, hogy 1:25000-es térkép kell(het) egy országútizás lebonyolításához, most ősszel-télen, hűvösben, korán sötétedve nem az igazi. Majd nyáron – illetve egyszer majd... remélem, nyáron is eljutok ide.

Addig se dudálj a lakott területen!

Tegnap karót tűztek, ma falevelet porszívóznak/fúvóznak... bár ez egy másik út.

Mert egyszer már jártam itt, s akkor is ősz volt... 2005. szeptembere... még VasPetivel próbálkoztunk a hegykerüléssel. Azt hiszem, Ő meg is csinálta, s valamikor este 9-re ért vissza a Garda-tó partjára, ahova autóval kellett le/visszamenni érte. Én „időben” hazafordultam és sötétedésre kerültem a szállásunk közelébe.

Nem vacakoltunk sokat, közös megegyezéssel hátraarcot fújtunk. Szerencsére ez a völgy, amin feljöttünk, annyira szuper volt, hogy a másik oldalán is akadt egy út – mely most kapóra jött lefelé.

Illetve csak majdnem, mert egy helyen például 300 méter szintet kellett benne felfelé (!) leküzdeni. Visszapillantva ezt lehetett látni... na, milyen.... hmmm?

Mire visszaértünk Rovereto-ba, már közel 1850-nél jártunk. És hoppá! Itt jön a svédcsavar. Mert, ha csak hazatekerünk „simán”, akkor még a 2000 sem lesz meg, azt pedig nem szabad egy ötórás sportolásnál kockáztatni. Mondtam Józsinak, hogy innen is fel lehet kúszni a Monte Velo-ra, ami ugyan egy szép ezres szint egyben, de onnan már csak gurulás van az apartmanig.

Nem kellett kétszer kérnem. Fogtuk magunkat és felcsörlőztünk.

Érdekes de nem kellett különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy majdnem négy és fél óra tekerés után nekiálljunk még egy órát mászni... De jó! A felhők között igazi alapozás zajlik és jól megy!

Nem is említettem, de a bordám/tüdőm/szívem (neme tudom mi van épp eltörve, kiszakadva, átszúrva) egyre jobb. Igaz, kis ugrásokkal, de javulgat. Talán az ágyból kimászás az, ami a legnehezebb, illetve a jobb oldalon fekvés. Ahhoz képest, hogy a bal sajog; de ilyet hallottam már másoktól is, hogy fordítva fáj. Sebaj, alszom háton (ahogy alapesetben szoktam), heverek a bal oldalon. A fájdalomcsillapító mennyiséget is napi egy tasakra redukáltam, meg egy kis fekete nadálytős kenegetésre. Jó az a testnek és léleknek! 5 és háromnegyed óra, 124km, 2850m szint.

Azt kell mondjam, megéreztük ezt a három napot így egyben... Délután, este felé beindult a zombiüzem Arco-ban. Lassan ettünk, lassan sétáltunk, voltunk persze kávézni, megnéztünk 2 és fél kerékpár- és kerékpáros ruha boltot.

Sikerült ellenállni a mindenféle csábításnak, mert szerencsére akciósan is piszok drága itt minden, valamint pont nem volt a méretemben semmi. Pedig próbálkoztam. Közben még az is állandóan az eszembe jutott, hogy mire hazaérek, hazaérünk – ha minden jól megy – otthon várnak a proto-custom-téli-hosszú mezek. Akkor minek vegyek itt bármit is (a kávén kívül)? Ebédet próbáltam készíteni épp, mikor telefonált Balázs Úr, hogy itt van meg, hogy nincs itt. Legalábbis ennyire sikerült felfognom a maradék három agysejtemmel. Ha jól értettem, 10 perce a mi városunkban járt. Kerékpárral – autóval...? Ha az utóbbival, akkor jól eltévedt, illetve le... az autópályáról. Nem voltam túl közlékeny, épphogy nem dőltem rá az izzó villanyrezsóra nagy fáradtságomban... bár, ha azt kérdi, hol lakunk, azt még pihentem sem tudtam volna elmondani (hat részből álló utcanév). Később Józsi felhívta, s megbeszéltek egy montizást csütörtökre. Én meg addig is alapozok a környéken (...) – hegyikerékpár híján. Remélem, mindenki jól fogja magát érezni!