Májusi eső aranyat ér - Vértes Maraton 2014
Ez a verseny nagyon hasonlított a tavalyira. Mert akkor is aznap kellett leszakadnia a heti-égi jótéteménynek. De a közhelyes címválasztásomból azért kitűnhet, hogy - szintén a 2013-as esemény mintájára - jól sült el a dagonyázás.
Persze előbb ki kellett hevernem a másfél hete, a Buda Maratonon elszenvedett sokkot...
Így még aznap (május elsején) le is mentem a Tabánba, hogy ott legyek az est - számomra - fénypontján, egy remek Skorpió koncerten.
Mondhattok, amit akartok, de rám Karesz egyénisége és basszus sound-ja már-már katartikus hatással van. Ő az egyik (a másik Póka Egon), aki a jó öreg Fender/Squie Precision Bass-ből olyan rotyogást tud kicsiholni (főleg, ha megspékelik a durva billentyű hangzással a "háttérből"), hogy lúdbőrözik az egész testem. Ha tehetem, ott vagyok, ahol játszik!
Szóval ez a tabáni majális valamennyire helyrerakott...
Aztán nem is gondoltam a versenyzésre. Még tegnap délután sem, amikor javában vedeltem a különféle szőlőleveket a Rozália bor... akarom mondani rosé-fesztiválon... Ejj, lecsúszott pár kóstolópohárnyi, de hát egyszer élünk... nem?
Szerencsémre időben (a délután közepén) nyomtam be, s így nem akadt össze a bioritmusom. Fel is ébredtem a szokásos 5 órai időpontban, reggeli, 7 óra 9 perckor Balázs Úr rákérdez, hogy esik-e... igen mondom, itt is (5.8km-re lakunk egymástól), ja azt hitte, hogy "ott" vagyok már (de miért lennék...?), jó versenyzést kíván (tehát nem jön), utána bepak a furgonba, aztán irány az... eső... mint tavaly. Csak most nem a Vértes előterében, hanem a lakásunkéban kezdődött a zuhé.
Gondoltam szükség lesz némi többletkalóriára a mai küzdelem alatt, tehát elkezdtem betolni az édességeket. Nem is sejtettem ekkor, hogy életem eddigi legdurvább mákossüti-napját fogom elkövetni...
Rátöltöttem még egy kis almakompót levet (110% cukor)...
A lelki felkészülés részeként nézegettem a versenyzős cuccaimat, köztük a negyedik szezonját "taposó", ugyan ezer sebből vérző, de még nem repedt/törött, jó öreg Bell Delirium sisakomat. Megvan már az utódja, de nem ilyen időben fogom felavatni... dagonyára "játszós cucc" kell!
Ittam egy feketét...
Aztán majdnem elnyomott az álom... ezek szerint a koffein gyengébb volt, mint az ópium...
Kis családom a relaxálásom alatt elrepesztett a rajtcsomagért, sebtiben felaggattam a rajtszámom - hohó, megkaptam a születési évemet - bemelegítés gyanánt/helyett legurultam a parkolóból a parkba, és sikeresen beálltam az első sorba. Szemüveget nem vettem fel a várható sár és köd/pára miatt, ezért - utólag is elnézést kérve - mindenkinek fáziskéséssel köszöngettem. Vock Balu üdvözölt az öregfiúk táborában, konstatáltam, hogy itt van még Pál Zsolt is és szerencsé(m)re a "meridás M2 osztag" nincs (csak biztos távolságban...).
Volt egy kis fennforgás, hogy "be vagyok/vagyunk-e élesítve", de 45 másodperccel a rajt előtt minden megoldódott!
A rajtnál, hihetetlen módon nem kerültem egyből a sereghajtók közé, hanem vagy 4-5 percig gyönyörködhettem az élsport látványában.
Az első 1 óra 7 perces kört többek között Borsos Bence ex-tagtárs társaságában töltöttem, Balázs Úr pedig - aki végül lejött versenyt nézni és gyorsban jósolt is párat - remek kulacsleadós képet lőtt rólam:
Páromtól megkaptam a második butélia ivólevemet, aztán irány-horány! Nem sokkal később magamra is maradtam, s a következő majd két óra nagy magányban telt. Nehéz egyedül nyomni, hát még ha sár is van... ami néha elkezd szikkadni. Akkor meg még tolni is nehéz. Valamikor két óra tekerés után egy pályabírótól jött az infó, hogy (Szalai) Peti 1:30-ra, az üldözők 30"-re vannak. No, de milyen üldözők? Honnan tudja/látja, hogy kik vannak mögöttem...? Aztán hamarosan rájöttem, hogy a Szalai Petit üldöző Táncos Sanyi-Zóka Zoli duóról van szó - merthogy megláttam őket a nagy, tekerhetetlen sóderes kőhalom tetején tolni... Tényleg nem voltak messze. De úgy is maradtak, maradtunk, mert egy hosszú, egyenes szakaszon, ahol piros (turista) jelzést láttam ugyan a fákon, de pályajelölő szalagot egyet sem (kilométereken keresztül) elbizonytalanodtam. Két helyen volt szalag, két nyiladékban, de beljebb... 4-5 méterre a "főúttól". Kerék/motoros nyom pedig nem kanyarodott egyikbe se be (se ki...). Egyszer meg is fordultam és visszafelé kezdtem tekerni, hátha észreveszek valamit, de nem. És eldurrant az agyam... Ott ordibáltam az erdő közepén, egyedül, hogy "Mi a k... él...be nem lehet már egy pályát normálisan kijelölni...?" Szűrreális látvány lehetett, az tuti! Nem tudtam mit tegyek, hát haladtam tovább a piros jelzésen, s egyszer csak beleütköztem egy "hálóba" meg egy pályamesterbe, akinek, miközben elrobogtam mellette, előadtam a panaszaimat. Csak annyit válaszolt: tudom. Hmmm... No, de innen kezdve olyan szinten volt a pályajelölés, hogy vakon, sötétben is eltaláltam volna... Ja, tavaly meg itt (a kútnál/forrásnál) volt az eltévedés...
Lassan kezdtem fáradni. Sajnos hiába erőlködtem nem tudtam felérni az előttem lévőkre. A pulzusom rohamos zuhanásba kezdett. A hideg... átázás... fáradás... folyadékpótlás... energizálás... ezek mind-mind "rendhagyó" módon működnek (ha működnek) ilyen, extrém körülmények között.
Azért sejtettem, hogy előbb vagy utóbb most már csak beérek a célba, bár néha féknyikorgást hallottam magam mögött - utóbb rájöttem, hogy még hallucináltam is...
Miután iciri-picirit kitekeregtem magam az iciri-pici kiserdőben; iciri-piciri kószáló gyanánt bejártam még az iciri-piciri kaszálót is...
És bezúdultam a célba, ahogy - idén már megszoktam - eredménytől függetlenül (majdnem) elfeledtek "megemlíteni"... ejj hát ennyire lefogytam, hogy már észre sem vesznek?! Szemből azért még látszom!
A sorstársakkal egyből komoly elemzésbe is kezdtünk. Egyrészt a versenyélményeket...
Másrészt a csúcs-szuper célbüfé kínálatát... hát, félredobva egészséges életmódomat, én ott is ragadtam vagy 20 percre...
A képet nézegetve, eszembe is jutott Szabó Lőrinc Esik a hó című verse:
...fehér már az utca
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye-...
Ami meg színes (és nem szürke), az a számban a bejglicsücsök...
Jó, azért nem a krémes-töltött-színes-mázas termékeket kezdtem el pusztítani, hanem csak és kizárólag a mákos bejglit és a híres-neves medvehagymás pogácsát (meg a többi pogácsafélét is persze). Köztük szigorúan egy-egy karika banánnal! Sajnos a nagy zabálásban elfelejtettem inni, így most - estefelé, mikor e cikket írom - fáj a fejem... rosszul vagyok...
A mosósort nem bírtam kivárni, szerencsére a fáskamra mögött is zubogott a víz egy kósza csaptelepből! Ahogy Zóka Zoli mondta: "rá kell hajtani a lepattanókra (gondolt itt a a víz"cseppek"re) - így akár hárman is tudtunk egy csapból tisztulni:
Tartottam még egy kis erőbemutatót is egy kezes felhúzás 10.3kg-val 8 ismétlés 3x:
Vas Petiék pedig meginvitáltak az appartmanjukba egy életmentő zuhanyzásra! Nem is tudom, hogy köszönjem meg, tényleg jó volt a meleg vizes pancsi. Szerintem ennek is köszönhető, hogy túléltem a rekordhosszúságú, már-már az alkonyatba nyúló tombolázást. Miközben már majdhogynem nem tudtunk miről beszélgetni, Sanyi megpendítette, hogy azért egy tortát még be tudna vállalni. Erre nem kihúzták a rajtszámát...
Ennél csak az volt a komolyabb, hogy én ettem meg majdnem a felét. Éves cukoradagom java része itt és most, a Villaparkban került belém!
Az eső a verseny alatt egész jól kibírta, de az eredményhirdetésig már nem...
Igaz 14 órára írták ki... lett belőle 15:30... Nem lehetne vagy az eredetileg kiírt időpontban tartani? Vagy az adott kategória első három (hat) befutója után közvetlenül? Ó, de szép is volna!
Miután leszakadt az egész égbolt, bevonultunk a fedél alá (akár itt is lehetett volna kezdeni a ceremóniát és a tombolát)... erre egy fura arc betolakodik háttérnek...
Nem kellett volna amúgy engem ideterelni, mert megint a bejglik és pogácsák aurájába kerültem... többen meg is jegyezték, hogy "Már megint bejglit eszel?"... "Még mindig bejglit eszel?" Hja, ez van... mit (t)egyek? Imádom a bejglit. (És a pogácsákat is.) Ki is számoltam két szelet között: a délután során minden pályán töltött perc (!) után elfogyasztottam egy darabot... az nem sok...?! (Cserébe most sem ettem a gulyásból.)
De aztán... eljött a nagy pillanat...! Trátátátá...!
Életem első Master 2, vagy ahogy nevezik "Master 2 Urak" (esetleg Nyugdíjasok) dobogója, "rögtön" egy első hellyel:
Miután lemásztam a pulpitusról, irigykedve figyeltem a SingleSpeed kategória díjkiosztóját:
Hmmm... mennyi mindent kapott, az a sztárolt arc ott a legmagasabb fokon...
De én sem maradtam extra jutalom nélkül. Ugyanis sikerült ebben a komoly mezőnyben hatodikként bepasszíroznom magam az első hatba...ööö... (csak öten voltunk, mert az abszolút nyertes Wouter Kleppe már elment a tetthelyről). És Táncos Sanyi is ott van - ezer éve - mellettem, az összetett negyedik helyén:
Nnnnya...! Hogy is mondjam? Azt hiszem, meg volt az elégtétel. A ramaty időjárás ellenére nagyon jó mérkőzést hozott össze a szervező brigád, rám számíthatnak legközelebb is (mint versenyző)!
Most gyorsan kiheverem a verseny után elfogyasztott 3482 darab mákos bejglit és 165 darab pogácsát, a tortát... és ... b@sszus, még mindig nem ittam... dolgozom egy kicsit, aztán a Bakonyban majd alkotok megint valamit. Azt hiszem tényleg (mű)alkotás lesz a program, mert a hétre végig esőt jósolnak és ott pedig igen jó minőségű vöröses (agyag) utak vannak... lesz korongozás rendesen hejjej!
Gyors köszönetnyilvánítás: legfőbb ősi támogatónk a Meditech Kft irányába, kicsiny családomnak az önzetlen segítségért a mindennapokban, másnapokon és a versenynapokon is, Vas Petiéknek még egyszer a zuhanykabinhasználati opcióért .