Még bírom a gyűrődést! - Duna Maraton 2014
De már nem sokáig, ha ez a versenyzősdi ilyen ütemben fajul tovább.
Egyre durvább a helyzet, a mai nap után ezt nyugodtan leszögezhetem. Még az is felmerült sportolás közben, hogy: "Kell ez nekem?"... Na, ilyenkor mi van?
A héten nagyon jól éreztem magam erőnlétileg. Az első felében kétszer is önkiütéses edzést végeztem, s szombaton - egyéb programok közepette - egész jól sikerült regenerálódni. Fél szemmel megnéztem, hogyan zúzza magát rommá Cavendish az idei Tour első napján...
... és másfél szemmel egy nagyon jó könyvet olvastam a "vízhordók" nem éppen könnyű életéről.
Ennél már csak az enyém volt ma nehezebb...
Pedig könnyen indult.
Jó korán kiautóztam Visegrádra, aztán rajtszámátvétel után tettem-vettem, bűvészkedtem. Itt például a mellkasi jeladón hárfázok egy sort:
De, ami késik, nem múlik. A kánikula például nem késett, így már a rajt előtt rendesen izzadtam... ergo hidratáltam... ergo 6x rohantam el kisdolgomra... meg vissza kisdolgomról...
Aztán barátaim közt felsorakoztam, a beszólításra várva. Valamilyen rejtélyes oknál fogva "csak" a második helyen írtak ki... ráadásul a bíró néni rendesen rám is förmedt, hogy én ki vagyok, mert nem szerepelek a listáján. Fityisszel megmutattuk neki, hogy de. Még páran belekerültek a néni célkeresztjébe, így például Blazsó Marci is mehetett jobbra el, a mezőny végére sorakozni. A szabály, az szabály, no!
Itt már a rajtkapu alatt vagyunk... na jó, majdnem. Fityisz gigantikus légellenállású szemüveget, Sass Józsi egy klasszikus ásványvizes üveget intézett magának a versenyzéshez. Ki, hogy nehezíti életét. Nekem a Merida Master-2 Dinikiller Squad jutott... ott gyűlnek ni:
Áhhh, most közeledek az áhított kapuhoz (először):
Nagyon szeretek közvetlen a rajt előtt a másik irányba állni. Ez olyan "hejj de lazán veszem az egészet, elitrészeres", nem?
Hogy 10 órakor irányba álljak és elhagyjam... a fényképezőgép látómezejét...
... melybe négy és fél óra élvezetes sportmozgás után kerülök csak bele újra:
Basszus, ott jön mögöttem a gáton a Kiss Józsi!
Nyomjad Dini!
Beértem, de nem sokon múlott...
És akkor jól eldiskurálgattunk, mert arra ugye menet közben nem nagyon volt alkalom....
1. PAPP DÉNES - MEDITECH SPORT CLUB - 04:33:22
2. KISS JÓZSEF - MERIDA MARATON TEAM-CST - 04:33:30
Sőt, interjúadás is következik egyből! Ádám elébb Józsit faggatja... addig én a belém álló, szűnni nem akaró görcsök eredményeképpen vicsorgok.
Majd mondok két mély értelmű mondatot arról, hogy miképp is láttam, látom "sportágunk jelenlegi helyzetét"... Ha jól emlékszem: "szerdáig ugye opálosan, akkor majd tisztul a látásom..." volt az adekvát válaszom. Ezek után nem jött több kérdés...
Másfél órámba tellett eljutni a száz méterre fekvő autómhoz, hogy rendes gúnyába öltözzem át. A visszaúton le kellett ülnöm egy árnyas-ligetes részen, megpihennem. Közben adtam 746 interjút és gyors, de már higgadt, tiszta fejű szak-versenyelemzést tartottam a 3. helyre berobogó Petivel...
A nagy meglepetés, sőt meglepetések sorozata csak ez után (azaz délután, 3/4 5 körül) kezdődött: az eredményhirdetés! Azt hiszem rég gyűjtöttünk ennyi dicsőséget a MEDITECH SPORT CLUB-nak egy verseny alatt!
Elsőként Pásztor Szintiát említem, akiről valami csoda folytán nem készült kép, de tessék nekem elhinni, tényleg 3. lett az U15-ös lányok nagyon komoly mezőnyében!
És akkor a rövid távval kezdem a dicsekedést - Fésüs "Kefe" László - 1. hely:
Rövid táv Master-3 férfi - Dolonai "Manó" György - 1. hely:
Közép táv Master-1 nő: Surán Mónika - 1. hely:
Közép táv Master-1 férfi: Táncos Sándor - 1. hely:
Közép táv Master-2 férfi: Holluby András - 1. hely:
Hosszú táv Master-1 férfi: Sass József 3. hely:
Hosszú táv Master-2 férfi: Papp Dénes - 1. hely:
Még arra is volt kapacitásunk, hogy egy majdnem teljes-díjazottas csapatfényképet készíttessünk magunkról:
Pár szóban alkalmat kerítenék arra, hogy a mai nap milyen úton-módon kerültem a dobogó tetejére, s miért van a cikk első soraiban, rám nem jellemző nyafogás.
Mint feljebb említettem, jó lábakkal vágtam neki a mai ütközetnek. 3 hét nihil után már-már vártam, hogy erőszakot tegyenek rajtam a pajtásaim.
Mondhatnám azt, hogy a verseny első két órája, az autóvezetést éppen most, Visegrád belvárosában tanuló nyugdíjas team megtekintésétől, fel Dobogókőig nagyjából, a nyugodt rajzás szellemben telt. Csak Peti kezdett már a Salamon-toronynál iszonyat - és meglepően feminim akusztikus emisszióval kísért - hiperventillációba. Meg is kérdeztem rögtön a mellettem haladó Reznik Sanyit, hogy ez most Eszti vagy Peti. "Eszti negyed óra múlva indul" - jött a precíz válasz, s tényleg, egyből rázizzentem, hogy a nők nem velünk együtt indulnak. Peti Tölgyikrek után tett egy hosszabb kísérletet a megszakításunkra (Kiss Jocóra és magamra gondolok főként) - lehet, hogy az ottani farakás mögül igencsak koordinálatlanul kitámolygó BuZsó látványa serkentette erre - de szerencsére a Pilisszentkereszt előtti katlanos lejtőn "meggondolta magát" és mondhatni sétatempójával szépen feltorlaszolta az immár nyakába- és egybegyűlteket. Kakas Laci hangosan, én csak magamban nehezményeztem a helyzetet. Gondoltam, ha majd egyszer élvezkedni akarok a Pilis lejtőin, akkor eljövök ide magamban egy hétköznap hajnalon/délelőtt. Most verseny van, ez jutott. Arra is gondoltam, hogy ha Jocó és Peti mögé kerülök egy lejtőn, akkor igen kockázatmentesen, teljesen kipihenten érek az aljára. Ez jó. Ha pedig én megyek elől, akkor vadulhatok kedvemre, sőt előnyt is szerezhetek, amit felhasználhatok például egy gyors pit-stopra (láncolajozás, kisdolog). Ez is jó. Akkor meg minek idegeskedjek?!
Dobogókőn Sass Józsi szuper-barátosnéja, szuper-Kriszta feladta az utolsó ken... (lehet, hogy az kellett volna)... azaz az első és jéghideg kulacsomat, huhh, de jól esett! Teljesen felfrissülve indultam neki a hosszútáv bónusz hurkának, nyakamban két haverommal.
A pit-stoppolást, amiről pár sorral feljebb írtam, meg is tettem a Pilisszentlélek utáni aszfaltos mászás kellős közepén. Persze azért félrehúzódtam az útból, s dolgom végeztével pont a fiúk mögé tudtam besorolni. Ejj, micsoda tökéletes taktika!
Aztán innen kezdődtek az események sűrűsödni. A legalsó pontról elindulva a második Dobogókő mászáson, én kerültem a sor elejére. Próbáltam piano-ban menni, mely többé-kevésbé sikerült is. A majdnem szintes dózeren érzésem szerint senki nem akart menni. Csak Peti. Aztán ő sem. Ugyanígy a sípályán, melynek alját én - teljesen taktikából - megtoltam. Az erdőbe kanyarodva Peti utolért, majd jól összeakadtunk (eszembe jutott a tegnapi Tour befutó). Peti hegy- én völgyirányba dőltem. Aztán megtaláltuk bringáinkat. Ezek után már csak nagyon finoman - a lábejtegetés kifejezést használom erre - pedáloztam felfelé a hajmeresztő szerpentinen. Fent szuper-Kriszta várt türelmesen, de most két kulacsot kaptam - ezt így terveztem, mert tavaly is igen hosszú volt innen az út a célig. Azt hittem jól küldöm lefelé a piros háromszögön, majd az aszfalton, s lesz némi előnyöm a Sikáros előtti balkanyarnál, illetve az azt követő emelkedőn, amit kellemes tempóban tudtam teljesíteni. Hát, nem volt. Peti azt hiszem vérszemet kaphatott, amikor valahol, valamikor megpillantott és percek alatt rám húzta Jocót meg persze magát is. Nem néztem hátra, de hallottam bringája recsegését meg Jocó krákogását. Mindenkinek megvan a maga zaja.
Ujjé! Megint együtt a brigád. Körülbelül kezdődött minden elölről. Ekkor kezdett tisztulni a képem: sajnos ez nem az a nap, amikor kettő óra negyvenhárom perc tekerés után viszlátot intek a fiúknak és majd a célban összefutunk, mint rég látott ismerősök. Itt és ma másképp fog eldőlni a verseny.
Ami ezek után jött, az minden sportolói képzeletet felülmúlt. Már a sípályán éreztem Peti auráját... Hogy is mondjam...? Azt hiszem az életét tette fel erre a versenyre. A falu aljában, a patakátkelés után olyan (de olyan...) lószolásba kezdett, hogy hátra kellett néznem Jocóra, hogy most mi van. Ott mutogattam, hogy ez nem normális. Honnan, a test és a lélek mely bugyrából lehet ekkor még ennyi energiát előszippantani és összpontosítva az útra küldeni? Ha ezt most megcsinálja, kibírja... hogy eltűnjön a szemünk elől, akkor övé a serleg. Iszonyat agresszivitással kerülgette az elénk került és mit sem sejtő rövidebb távosokat Még az elején meg is kérdezte tőlem, hogy mit keresnek itt? Mondtam, hogy körülbelül 15 éve együtt halad ezen a szakaszon az összes táv... pedig neki sem az első Duna Maratonja volt ez...
A nagyköves mászáson, ki a faluból Hegytető felé, aztán pár sportolón túljutva egyszer csak "megállt". Kész, vége? A nagy francokat! Egyből utolértem ugyan, s végre mehettünk együtt, de a pap-réti aszfaltra kiérve megint akadt még egy(-egy) húzás-próbálkozása, aztán... aztán nem láttuk többé. Itt a vége.
Fent Jocó mellémkerült, s javasolta: "Haladjunk!" - ennek szellemében előre is állt... vagy négy pedálfordulat erejéig. Tudtam, hogy ettől a pillanattól sorsom Ő megpecsételte: hajthatom az ekkor már igencsak logó belem kifelé magamból, a cél irányába, s ő majd egyszer, ha úgy gondolja, segít neki teljesen kiszakadni belőlem, végül egy szép mozdulattal, alkalomadtán ellép. Én meg... lesz velem, ami lesz... majd a jövő héten megtalálnak a favágók...
Ekkor még velünk volt - nagyjából - erőteljes motivációként egy külföldi srác, aki gyönyörűen küldte lefelé 29-es fullyjával. Csak egy baj volt vele: hogy ennél még gyönyörűbben küldte felfelé... Jó lett volna ráállni (a verseny feléig ez többször sikerült is), de most, főleg a kezdődő görcsidőszaknak köszönhetően esélyem sem volt vele menni. Pedig még Zorán is feltűnt a közel-távolban, jujj, de jó lett volna bevonatozni kettőjükkel Visegrádra!
Egyre kockásabban tekertem. Tetőtől talpig rándultam, minden egyes kis húzódáson, meredélyen. Egy szerencsém volt (lehetett) - talán rövidebb volt a pálya ezen része, kevesebb mászással, mint tavaly?! Néha már terpeszben tepertem... tepertem... vánszorogtam. Kértem, könyörögtem Jocónak, hogy menjen már elől egy kicsit, de nem. Ő maradt végig mögöttem. Nem értettem. Semmi energiával otthagyhatott volna azon a részen. Nem előzött meg Nagy-villámnál sem. Után viszont mindent egy lapra tettem fel. A lehetőségekhez képest ing-gatya zúztam le a vártól, be a településre, ki a Duna-partra, fel a gátra, be a célba!
Balázs Urat láttam egy padon egy pillanat erejéig. Valamit odanyögtem, hogy: "Hol a Kiss Józsi? Meghalok, megöl...!" Ugyanezt a szövegfoszlányt küldtem a célterület határán várakozó rajongói klubom irányába is, de ők taktikusan nem nyilatkoztak. Igaz idejük sem lett volna rá, meg mire mondtak volna valamit, már eldőlt volna a verseny, s okafogyottá vált volna az egész kérdéskör.
Ennyivel értem be Jocó előtt.
Kőkemény fizikai-idegi zúzda volt a mai. Sok szempontból hasonló a tavalyi meccseléshez. És pár szempontból más. Ami számomra a legfontosabb: idén fizikailag nem gurult el senkinek a gyógyszere közvetlen előttem, csak idegileg...
... de az már más tészta... Erről jut eszembe, mármint a tésztáról: a célban Fetzer Robi fogadott, s mutatta a - világújdonságként aposztrofált (idézek a hivatalos levélből):
Fontos információ továbbá, hogy okulva a korábbi versenyzői egytálételek kritikáiból, ezúttal forradalmi újítással próbálkozunk.
A célban a befutó zóna után, a versenyzők nemcsak izotóniás italt kapnak, hanem egy „svédasztal” is rendelkezésükre áll, gyümölcsökkel, zöldségekkel, sós süteményekkel, zsíros deszkával, szőlőcukorral.
- végre valahára legyártatott terülj-terülj svédasztalkát! Külön kiemelve, hogy rám gondolva répa és uborka is színesíti a kínálatot. Sajnos ez a nap tényleg más tészta volt, így a habszivacs-cukorcsillagokat, a csokiba mártott kekszeket részesítettem előnyben, némi almával, banánnal, szilvával (Milyen jó volt!) megturbózva. Közben bőszen kortyoltam a kiapadhatatlan izotóniás kútból hozott testnedvpótlást, hogy a görcsökkel is tegyek valamit. Meg ne fájjon már annyira fejem - a verseny második órája óta nagyon sajgott az agyam helye, s gyaníthatóan nem (csak) az ellenfelek tevékenysége miatt...
A tápanyagcsatornán történő regenerálódás fontos állomásaként ettem pár darab, szuper-párom által sorozatgyártott, hazai meggyes piskótát, majd hazavezettem (ez inkább túlélésre játszás volt az opálos szemeimmel, a hol gyorsan, hol lassan hömpölygő vasárnap délutáni forgatagban), egyenesen a boltba, ahol ki-/ledobtam a bicajomat, majd levezetésképpen (ezt verseny után nem tartottam megvalósíthatónak) átrohantam családilag a Margit-hídon enni egy kevéske... thai curryt:
...meg egy kis Pad Thai-t, rákocskákkal:
S mi jön, mi jöhet ezután? Ahogy a börtönajtón épp kilépő Egon Olsen mondaná a rá várakozó barátainak: "Van egy tervem!" Meglátjuk, oké?!