Eljött az a bizonyos, minden évben várva várt februári hét, és „edzőtáborozni” mentem én is. Reggelente írogattam pár sort az előző napi élményekről. Ha szeretsz olvasni, akkor most lesz rá lehetőséged, de ha csak a képeket van kedved nézegetni, remélem, akkor sem fogsz csalódni!
Pár hete vált csak véglegessé, hogy idén nem Horvátország lesz a műveleti terület, mert - állandó tettestársam - Vas Peti megtalálta Zuljana halászfalu montenegrói alteregóját Bigova település képében. Az is kezdett valószínűvé válni, hogy nem fognak tolongani az érdeklődők. Hát, igen – nem sziget, nincs charterjárat, nem klasszikus (vagy trendi?) kerékpáros központ, s lehet, hogy kávézókban sem bővelkedik a hely...? S szinte csak hegy lesz, illetve nem lesz sík, ki tudja milyenek az utak, a közlekedési morál, a szállás, az ételek, és persze a kávé ha találunk... vagy éppen akad-e internet? Azért én utánanéztem, s csodák csodájára csak és kizárólag jót olvastam erről az országról. Nagy kedvem támadt utazni, információt gyűjtöttem, ismerősökkel beszélgettem, térképeket nyomtattam.
Előző szerdán, nagy nehezen bevásároltam az egy heti hideg élelmem jelentős részét, és nagyjából össze is pakoltam. Ugye még vasárnap olyan jól összetörtem magam, hogy a bal combomat azóta sem tudom rendesen, fájdalom nélkül behajlítani, így minden lépés kettős erőfeszítésembe került. Valamint sikerült a nagy wellnesszezés alatt bekapnom valami nyavalyát, amitől a hét közepén másfél napra ágynak dőltem. Bizony ám! Kis hőemelkedés, szédülés, fejfájás, étvágytalanság, gyomorgörcs, hányinger – ezek kerülgettek.
Még péntek délelőtt telefonált Peti, hogy lehet, hogy nem vagy csak később indulunk, mert annyi feladat szakadt rá... És ha megyünk, akkor is kettesben, mert mindenki lemondta a részvételt. Valamint már majd megdöglik, olyan fáradt a napi 13-16 órás munkától. Ezt valószínűleg éreztem is, mert még az előző éjszaka arra ébredtem, hogy nekem most meg kell keresnem és el kell tennem a kocsim nemzetközi zöldkártyáját, mert azzal fogjuk nyomni (jobban megéri). A látnok. Abban maradtunk, hogy este beszélünk még. Este beszéltünk, mondtam, hogy viszek kocsit, vezetek, de menjünk, ha már...
Szombat reggel komoly nehézségek árán, de szétlapátoltam a járgányom rakterét, bepakoltam a motyóm és szép komótosan lekocsikáztam Petihez. Aki vigyorogva és türelmetlenül várt a kertkapuban. Közölte, hogy Ő aztán már kipihente magát, tehát nincs mese, az Ő buszával megyünk, már be is pakolt, s amúgy is késtem. (Azt nem tudhatta, hogy alíg mozgok, így a cuccok lecipelése a házunk elé háromnegyed órámba telt, no meg, hogy hajnalban belefutottam egy lezárt Lágymányosi-hídba, s persze bekanyaradodtam egy tankolásra és egy kávéra is egy benzinkútra.) Fél nyolckor már robogtunk is a félig ismerős ismeretlen felé. Az út első fele, mondjuk Szarajevóig lényegében már hazai pálya volt, kivéve a Zenica-Szarajevó közötti új, 42 kilométernyi autópályát. Utána jött az utazás „kihívás” része.
Két 1200-as, egy 1000-es és lezárásként egy 850 méteres hágót kellett beiktatnunk (lehetett volna másfelé is, de úgy kilométerben harminccal hosszabb, időben meg ki tudja mennyivel rövidebb lett volna...), melyek javát harmad-negyedrendű aszfaltutakon bonyolítottuk le.
Naná, hogy közben be is sötétedett. Szerencsére a táj gyönyörű volt, lehetett nézelődni.... s nem volt nagy a forgalom sem, csak 2-3 kamiont kaptunk magunk elé...
...Peti pedig jól ve(ze)tte az akadályokat, így csak egyszer lettem rosszul. De nem ezektől a lovaktól... a főút közepén egy kanyarban:
Már sötétben értünk a bosnyák-montenegrói határra, ahol valami azt súgta nekem, hogy: Európa... A határőr pedig „Jó reggelt”-tel köszönt nekünk... Eltekintve a nem egészen az aktuális napszak nem 100%-osan pontos megnevezésétől, egyrészt leesett az állam, másrészt nagy melegség töltötte el szívem. A sok marcona vámos, határőr után... végre! A Kotori-öbölben még reptében (vagy úsztában?) felkapaszkodtunk az éppen induló kompra, hogy ne kelljen körbegurulnunk harmincsok kilométernyi partszakaszt...
...majd elhúztunk a tivati repülőtér kifutópályája melletti autóúton, tekeregtünk pár kilométert negyedrendű utakon a tengerpart felé... közben megállapítottuk, hogy idén sem lesz regeneráló tekerés a programban, mert nagyjából négy kilométeren belül egy 230 méteres tengerszint feletti magasságú (és minden bringázásunk onnan fog indulni) vonulaton kell majd minden alkalommal oda és vissza átvonulnunk, ha ki akarnuk jutni a településről a főbb utakra... és este hét órára Bigova közigazgatási határnál jártunk:
Onnan pedig szűk sikátorokon keresztül manőverezve, be is gördültünk az apartmanház parkolójába. Már csak egy sokk volt hátra, mikor megláttuk a „háromszáz garádicsot” – azaz azt a közel függőleges meredekségű és végtelen lépcsősort, ami a lakásunkhoz vezetett.
De nem volt más, meg kellett másznunk. Fent jobbra az első ajtón bekopogtunk, s hamar kezet is rázhattunk szállásadónkkal, Slobodan-nal. Jó angoltudással, folyamatos magyarázattal megspékelve, szélsebesen körbevezetett bennünket a rezidencián, közben bemutatta feleségét, mindketten ott sürögtek-forogtak körülöttünk, minden kívánságunkat teljesítették. Akár még saját fogású, saját készítésű halételeket is rendelhetünk majd náluk, ha úgy kívánjuk! Amúgy éppen halászhálót javított a kandalló melegénél, amikor betoppantunk... itt mindenki halászik egy "kicsikét", mint megtudtuk.
A barátságos ismerkedés után visszatértünk a lépcsőkhöz (remélem, kiderül, hogy van a ház mellett egy mozgólépcső, személyfelvonó, teherlift, libegő, sikló, csak nem vettük észre a sötétben) még valahogy fel kellett vonszolni az összes cókmókunkat is, például a majd 20 kiló zöldséggel-gyümölccsel-konzervvel megtöltött almás rekeszemet.... Abban egyből megegyeztünk, hogy a bringákat a buszban fogjuk tárolni a héten, nincs az az isten, hogy 4-5 óra tekerés után még azt is a hátunkra kapjuk. Hja, Mallorca, Tenerife, Gran Canaria, Ciprus, charter, transzfer, router... Igen router... majd mindjárt! Tehát miután bevackoltuk magunkat a 6-os apartmanba – mert volt ám választási lehetőségünk is, és ebben volt a kád, amibe persze egyikünk sem fog beülni, de jól jöhet még valamire...ráadásul Peti nagylelkűen nekem adta a „szobát”, Ő pedig a nappalit foglalta el. Tehát router: vacsora helyett megpróbáltam internetet csiholni, mert hát mi lesz velünk egy hétig anélkül? No, ez úgy nézett ki, hogy a telefonom csatlakozott, volt jel, de nem jött a net, a laptop pedig nem is tudott felcsatlakozni. Peti ugyanezen eszközei mind működtek. Egy darabig, mert a laptopja egy idő után szintén „feladta”... Aztán kikapcs-bekapcs, reset... semmi eredmény. Majd holnap jelezzük! Mellékesen majszoltunk pár falatot, bedurrantottuk a fűtést (este azért csak 4-5 fok van, vagy még kevesebb), fürödtünk, s elég későn, de ágyba vonultunk.
Vasárnap reggel mindketten nyúzottan ébredünk. Új hely, új ágy, új klíma... hajnalra egész jól kihűlt a lakás, mert azért egész éjjel nem lehet csúcsra járatni a fűtő-légkondit – iszonyat zaja van. De, mint tudjuk, jót aludni csak kellemes hűvösben lehet, tehát majd erre is eddzük magunkat. Magam részéről egy szénhidrátdús reggelit rittyentetem:
Peti inkább a fehérje-zsír alapokra koncentrált. Pedig ma egy velős „Tempó + VO2Max” kombinációs sportolást talált ki neki az az áldott jó edzője, no kíváncsi is voltam, meddig bírja majd... Majdnem 10 óra volt, mire elindultunk, addig lustálkodtunk, útvonalat terveztünk és az internetet kerestük – elkanászodtunk. A ritmust a sporthoz tehát én adtam. A bemelegítést nagyon nem forszíroztam, egyből nekiestünk az egyetlen, kivezető útnak, amit lehetetlen bizonyos fokú erőlködés nélkül kitekerni. Petinek ez nem tetszett, meg az egész teljesítményalapú bringázás. Hja, bizony velem nem lehet most már csak úgy, „ösztönből” meg „idegből” bringázni! Néha megindultunk, néha meg igencsak vissza kellett fogjuk magunkat, hogy később visszanézve szép, egyenletes görbét (?) lássunk a monitoron. Csak semmi vagánykodás! A Lustice-félszigetet kerültük.
Izmozás közben arra is volt erőm, hogy a nálunk ritkaságszámba menő 4 (5?) ajtós Lada Niva egy helyi példányát megörökítsem:
Minimális eltévedéssel meg is oldottuk a feladatot. Valami katonai strandra azért csak sikerült begurulnunk 60km/h-val...
Az extrémebb intervalokat csendben lenyomtuk – ez persze tetszett Petinek Találtam is a délutáni olvasmányaim között egy idevágó idézetet:
Érdekes, hogy csak ekkor, a keményebb haladás idején nem fájt a combom. Amúgy meg minden pedálfordulatnál... A 3 órás edzésidőt maximálisan kihasználtuk, még fogkefét venni sem álltunk meg. (Ugyanis otthon hagytam... szerintem már kérhetem is az időpontot Bertold dokihoz.) Peti fárasztónak ítélte a menetet. A 3 órába sikerült 1400m szintet bezsúfolni, ráadásul úgy, hogy nem is mentünk 300m fölé. Próbáltam nyugtatni, hogy már csak két ilyen nap lesz, a többi az vagy hosszabb és nem ilyen sietős (...) vagy rövid és regeneráló. Nem könnyű, ha az ember egy lakatlan szigeten, kettesben van a tanítványával, ellenfelével – nagy próbatétel ez... Kiültünk pár percre a kikötőbe bejglit falatozni, napfürdőzni.
Ezt amúgy – mármint a napozást – folytatjuk a délután további részében is. Elég jó a ház fekvése ebből a szempontból, lehet gyűjteni a D-vitamint a balkonon. Meg a jelet! A háziak segítségével ugyanis sikerült megtalálni a hot-spot-okat, így az első emelet erkélyének bal oldalán, illetve a mi erkélyünk jobb csücskében lehet végre fogni az adást!
Jaj, de jó – az nem lehet, hogy ne publikáljuk egyből sportolásainkat, a mai világban egy valamirevaló (sport)ember napi 10 kudos nélkül félkarú óriás. Mellékesen még a családot is fel tudtam hívni odahaza. Nem baj, ha végre kapnak egy kis életjelet a kontinens másik feléről. Házigazdánk valószínűleg sikeres halászatot hajtott végre reggel, mert iszonyat (olajban)rotyogás hallatszik a konyhájuk felől. Szerintem a szerdai nagy tekerés utánra rendelünk mi is egy-egy adag potykát. Ha minden jól megy 12 Euro/kopf befizetésével korlátlan mennyiségű halat készítenek el nekünk, ahogy szeretnénk. Kíváncsi leszek, milyen zsír/olajmentes változatokat ismernek.... A nap további része dögléssel (fekvés, alvás, evés, ivás – váltogatása) telt, de annyira, hogy még a 60x20 méter alapterületű falut sem barangoltuk be. Majd máskor...
Hétfőt aztán már tényleg úgy terveztük, hogy egész nap bringázunk. Oké, közben edzünk is valamennyit, de a cél a jóérzéses monstre-kikészülés volt. Ez tökéletesen sikerült, mivel már az indulás sem ment egyszerűen: majdnem 20 percig keringtünk a falu körül, út-alternatívákat keresgélve, míg végül a sztenderd (és egyetlen) „főútnál” maradtunk. Nemsokára viszont már a hegylábnál haladtunk, s kezdődött is egyből a mászás, fel, fel a Kotori-öböl fölé, s éppen, hogy nem értük el az 1000m-es szintvonalat.
Mesés panorámát láthattunk végig az emelkedés során, közben azon morfondíroztam, hogy mikor mentem utoljára egyben ennyi szintet? Talán a tavalyi Masters EB-n... vagy még ott sem. Egészen más élmény nyugodt tempóban, higgadtan felcsörlőzni egy ilyen „nagy” hegyre, mint mondjuk otthon a „kis” 4-500-asokra, melyeket szinte lendületből vesz az ember.
Az emelkedő vége felé elfogyott az út és egy alagút után tükörjéggé vált.
Kezdtem rémüldözni, mert a múlt vasárnapi esésem jutott eszembe, melynek következményeit azóta is nyögöm. Egyre rosszabb a jobb lábam... - ezért pucsítok alább:
Innen megint rendbe jött az útfelület:
Fent, hogy hogy nem egy kietlen és – Njegusi település ottlététől függetlenül – lakatlan fennsíkon robogtunk végig...
...körben pedig, amerre a szem ellátott még magasabb csúcsok szegélyezték a helyet. „Be is lőttük” magunknak úticélunkat, a Lovcén-t. Még egy negyedórás mászás, ki a „tálból”, végre ezer méter felett járunk...
...gyors gyönyörködés, fotózkodás, majd még gyorsabb gurulás Cetinje felé.
Eddig bírtuk energiaszeleteken, s mivel egy sarkon két pekárna (pékség) is hívogatóan reklámozta magát, hát bevásároltunk. Részemről csak egy almás pitét (12x12x12cm befoglaló méretekkel):
...illetve egy muffint, amiben „sir” (ki tudja, mi az – én azt hittem túró, de nem az volt... mármint az íze nem) lapult. Peti két kört is lenyomott mákos és egyéb tételekkel, valamint a szokásos kóla dózisával. Természetesen az indulás utáni pár percben rosszul lett, annyira tele ette magát. Kicsit üldögéltünk egy panelház meghitt tövében, aztán hívott a kötelesség.
Át kell hágnunk a Lovcén nemzeti parkon, ha lehet érintve a csúcsot is, hogy szépen, időben hazaérjünk. (Lassan már tényleg meg kellene vennem azt a fogkefét, talán majd ma délután!) Az emelkedő egy ideig rendben volt, közben gyakorlatoztunk is serényen. Főleg Peti volt ekkor ereje teljében, ki is lőtt, mint a Gyalogkakukk; gyaníthatóan azért, mert a nagycsaládos apukáknak járó napi (szénhidrát alapú) energia- és koffeindózis kétszeresét vette magához ebéd címén az elébb.
Még szerencse, hogy időben elkezdtük, mert... Ivanova Korita üdülőhelyet elérve vége lett a dalnak... mármint az útnak. Innen csak jég volt az aszfalton, vagy helyette, mellettünk vállig érő hófalak.
Nekem nem volt kedvem itt , a világ végén elvágódni megint, így hátraarcot fújtam. Öltözés, lejtőzés. A Nemzeti Park bejárati sorompójánál kupaktanács, hogy betérjünk-e egy onnan induló, igencsak „remote” aszfaltútra, de ezt is leszavaztuk. No,Peti kedve ekkor kezdett elmenni. De hát mit lehet csinálni, ha már 4 órája úton vagyunk, 78km-rel és rettenet sok szinttel a lábunkban és nincs tovább? Hátra arc, és irány haza a leggyorsabb nyomon, mert akkor is 6 óra feletti napunk lesz, s ki tudja mennyi szintet tartogat még a hazaút?! Tehát Cetinje másodszor. Ott pedig a Budvába – ami már a tengerparton van, s én azt is tudtam, hogy mindössze 18km a falunktól... erre jó, ha az ember folyamatosan memorizál – vezető sztráda megkeresése... ami szerencsére nem ment nehezen, mert a város széle felé keringve, egyszer csak a fejünk fölött dübörögtek a (teher)autók. Bekaptunk pár müzliszeletet, mert ki tudja... aztán nyomás utána! A combomba ekkor – mármint az indulásnál –annyira belenyilallt a fájdalom, hogy majdnem kiestem az útra (a kaja ki is esett a kezemből). Mi lesz így velem? Peti meg hirtelen másodszor is rosszul lett. Hja, egyrészt leeshetett a cukra... másrészt – tényleg – igen (...) közel mentek el mellettünk a járművek,s talán még büdösek is voltak. De nem volt mese, mert ha még világosban - no, kezdődnek a szokásos tábori kalandok – haza akartunk érni, akkor menni kellett. Előreálltam, Ő végig hörgött mögöttem, és a 876m magas Seostik hágóra felhúztam a sorunkat.
Persze csak szép, egyenletes, takarékos „endurance” intenzitással, mert volt még hátra egy kiemelt feladat . A hágó után jött – számomra – a nap csúcspontja, vagy csúcsidőszaka: a Lejtő! Hinnye, ekkorát, ennyit, így még soha nem gurultam. Igen, gurulás volt a javából, mert mindig sikerült elérni a jelenlegi legkeményebb áttételemmel kitekerhetetlen 55-56km/h-s sebességet, onnan meg nem volt más, mint felvenni az aero-pozíciót, aztán a gravitációra bízni magam. Fék nélkül vagy fél órán keresztül lehetett szlalomozni lefelé, miközben feltűnt a tenger, majd lejjebb érve a tengerpart is, Budva városával, toronyházakkal, üdülő-lakóparkokkal, pálmafákkal. Tiszta Monte-Carlo! A tengerparti „avenue”-n haladva, letámadtuk az első utunkba eső pékséget, ahol most én ettem dupla adagot – de csak ésszel!
Végre kényelmesen, széken ülve, tányérból eszegettünk, de nem tököltünk sokat, mentünk tova ahogy elfogytak a sütik. (Spenótos és csokis.) A városból kifelé egy kamion úgy leszorított, hogy le kellett ugranom a bringáról. Volt még egy alagút, ahol végre bekapcsolhattam villogóimat, itt Peti leszakadt, mert megállt a közepén – azért az a „necces” -, annyira megijedt a sötétségben. Amúgy 350m hosszú volt az alagút, tehát nem a Lötschberg-be futottunk bele... Miután felért rám, megint felvettem a vezető pozitúrát, ő pedig az echelon-ban jött velem egész a bekötőutunkig. Mivel ügyesen takarékoskodtam a wattokkal a nap során – csak a szükséges helyeken volt nyomatás - és Petinek már hirtelen kutya baja sem volt, megtámadhattuk az utolsó kis 200m-es hágónkat! De jól esett pilledt testünknek, fürge lábainknak ez a negyedóra felfelé! Utána már nem volt más, mint legurulni a faluba, én még közben reménykedtem, hogy hamarosan autóba ülünk és elmegyünk a boltba fogkeféért, de nem így történt. Maradtunk a fenekünkön. Hát, így aztán tényleg ki fognak potyogni a fogaim... Gondoltam eszem egy almát az egészségükért – mint, ahogy azt régen megannyi reklámban is mutogatták -, de aztán gyorsan rájöttem, hogy pont a gyümölcsök savtartalma miatt gyengültek el. S még a fruktóz is eszembe jutott, mert ki a fene akarná egy edzőtábor közepén, egy kimerítő 6 és fél órás menet után a viszcerális zsírját növelni, nem? Tehát zuhany után fogtam a laptopot és kiültem az erkély sarkába edzést analizálni. Attól talán nem lesz semmi bajom. Aztán később vacsiztunk csak...