"Nincs több varia!"
Túra és kacagás négy napban.
Túra, a Túra – így, nagybetűvel. Két éve kezdtük Vas Peti (XC) barátommal (továbbiakban néha VPXC, és azért XC, mert van Dirt és Futár kiterjesztésű Vas Peti is a közelben). Akkor még kétnapos volt, tavaly már három, idén meg négy. És most először vegytiszta országútizás volt a program.
Peti ismeretes kerékpáros körökben, mint tapasztalt önsanyargató, és, hogy teljes legyen a kép, üzleti köreinkben is sanyargat – főleg engem – csudálatos szerelési igényeivel (Excentriker, Rohloff, váltós gyermekutánfutó készítése, Tune alkatrészek reparálása). Rendesen küzdünk egymással, de minden jó, mert a vége jó!
Most is sikerült egy teljesíthetetlen programot összeállítania: napi 200+ kilométerek, 5000+m szintek, 4 napon keresztül az Alpokban. Ebből még az indulás előtt elméleti síkon is visszavettünk. Ehhez jött még az őszi bizonytalan időjárás. 4 nap jó idő zsinórban? Majdhogynem lehetetlen. De a levél csak bele esett a postaládámba a múlt kedden: „Nincs több varia!”, csütörtökön indulunk! Balázs Úr és a fiúk a boltban szerencsére kellően rugalmasak voltak, s problémázás nélkül elengedtek a hegyek közé.
Este felmálháztam az országútit:
- Deuter Front Triangle Bag váztáska: szeletek, pótküllők, kábelkötegelők
- Outback duplafenekű nyeregtáska: 4 belső, olaj, láncbontós multiszerszám, pótláncszem, patentszem, pót váltófül, külsőleszedők, ragasztó/foltkészlet
- VauDe Light 16 hátizsák: tartalék és kiegészítő ruházat, kis lakat+sodrony, tisztasági csomag, telefon, papírok, szemüvegtisztító alkalmatosságok, izo-koncentrátum és az elmaradhatatlan péksütemények, mert „real food”-ra szükség van!
Hajnali fél hatkor találkozó, laza 6 órás autókázás Zell am See-be és délben már hasítottunk is a Grossglockner felé. Ja! Ez nem az eredeti irány, mert azt Peti az utolsó utáni pillanatban, a frontok mozgását elemezve megfordította. S, hogy milyen jól tette? Nemsokára kiderül!
1. nap: Zell am See – St. Veit im Defeneggerstal
Peti elhamarkodottan közölte, hogy valószínű, hogy ez lesz a leglazább emelkedő a négy napban.
Hát... én már a sorompó után majd összetojtam magam, és a hegy később sem akart kiengedni.
Ha 9km/h körül repesztettem, akkor már jól éreztem magam, de inkább a 7.9-8.4km/h dominált. Hiába a 34:30-as legkönnyebb kompakt áttételem, ide háromtányéros bicaj kell! Peti 34:27-ben tepert, s ugyan volt némi helyzeti előnye a 20%-kal alacsonyabb testtömeg, bicajtömeg, keréktömeg miatt, hosszabb távon ez sem jelentett semmit. Semmi jót. Már most rengeteget kellett kiállva tekernie, ami nem egy pihentető megoldás a meredélyek leküzdésére. Én próbálkoztam a „jó kisdobos nem pisil a széllel szembe” illetve „nem teker kiállva, hanem tartalékolja a wattjait, amíg csak lehet” elvet érvényesíteni, amíg csak lehetett, így kissé lemaradva értem fel a csúcsra. Ezt a táblát nem is értettük:
Helyette felnyomtuk a felhők közé/fölé:
A másik gond az volt, hogy nem jó hátizsákkal országútizni. Nem kapsz levegőt, összeszorít, nyom, húz, présel. Valamelyest segített a mellkasheveder be nem kapcsolása, de csak valamelyest.
A hóra már javában készülnek - Jürgen és testvére:
A csúcs nem a csúcs volt, mert Peti rámutatott egy kisebb „piramisra” bal kéz felé, hogy „tessék csak oda felküldeni...!”
Ha az ember fáradt, akkor elkezd csúnyán beszélni, tehát a válasz így alakult: „B...od... , a...yád...oda... soha...” De azért felküldtük az Edelweißspitze-re.
VPXC kifigyelte, hogy több járgány kerekéből csövek lógnak ki (van amelyik úgy is megy). De, hogy mire valók ezek? (Tudja valaki?) Plusz a ventilátorozás (fűtés?)...
Öltözés, lejtőzés, Peti szerint már nem lesz emelkedő lefelé. De lett, 250m. Az időjárás átalakult a Hochtor környékén: 3 fok, szél- és majdnemhó vihar.
Kis híján lefújt minket a hegyről.
A völgybe leérve sem lett sokkal vidámabb a helyzet, Peti ráadásul enyhén el is éhezett. A napi ezerkettes meglepetéshágó előtt és után is szénhidráttöltöttünk.
Az alkonyattal együtt jött a felismerés: nem bírjuk tovább, ha „szeleteket” fogyasztunk. S eljött a „junk food” fogyasztás időszaka: kóla, süti, csoki és Lienz (a város)
Kicsit kellett még tekernünk a pihenésig. Aznapi szállásunk – szerintem – 1098 méteren lett volna. Egy óra sík menet, majd balra fel és egy patak mellett (melyet elneveztünk Salzach-nak, sőt ezentúl nekünk minden vízfolyás Salzach lett) küzdöttünk felfelé a megadott szintig. De ott ez a tábla fogadott minket (persze, szokásunkhoz híven, töksötétben értünk oda):
Ezen a túrán amúgy az összes lehetséges számadatot "benéztem"... mi volt velem? Bő húsz perc alatt felkaptattunk a magát csak sejtető faluba, ahol már vártak minket. Mindössze három fogást vacsoráztunk, de a mennyiség a helyén volt!
Ez itt egy olyan étek, amiből alapesetben csak a zöldségdíszeket eszem meg. De aznap nem volt alapeset!
Különösen örültem a virslitrombitavirágnak!
Jelképes mákos gőzgombócom:
A szobába érve, a falon függő poszterre pillantva konstatáltuk, hogy milyen magasan is lakunk:
Én alig bírtam aludni. Vagy a fáradtságtól vagy a magaslattól (nekem ez már az) rettenetesen kalimpált a szívem. De legalább kilenc órát fekvő pozícióban töltöttem.
Táv: 129km, Szint: 3355m, Idő: 2-20 fok között
2. nap: St. Veit im Defeneggerstal – Vipiteno (Sterzing)
Svédasztalos reggeli után...
... gyönyörködtünk egy utolsót:
Majd...bemelegítés azaz behidegítés címén 6 perc lejtőzéssel kezdtük a második napi menetet a Staller Sattel irányába.
Fent egy becsapós felhő várt minket, de szerencsére most nem változott az időjárás a hágón átérve.
Csak a tó gőzölgött...
Nagyon kellemeset lejtőztünk, egy helyen 80km/h felett is repültünk.
Az első közértben tankoltunk.
Előkerült egy kis tönköly kocka is a zsák mélyéről:
No, meg a hazai szemét...
Peti gyanúsan vonzódik a rózsaszín (csomagolású) csokikhoz:
A második hágó, a Furkelpaß nagyon megviselte Petit (legalábbis ezt mesélte utólag), pedig a vége felé társaságra is lelt egy liechtenstein-i hegyikerékpáros sporttárs személyében.
Pár métere lemaradva kihallgattam társalgásukat. Esett szó itt mindenről, szerencsére barátom – saját sikerei és sok egyéb fontos információ mellett - nem feledte el megemlíteni edzőjét sem! Dagadtak a keblek a háttérben.
A völgyben St. Vigil falucskában fröccsöztünk, majd nekiálltunk a napi utolsó hágónak, hegynek, a Würzjoch-nak. Szerencsére nem lógott ki ez a példány sem a sorból: másfél-két óra a legkönnyebb áttételben csörlőzve.
Hihetetlen, hogy fel bírtunk kaptatni a tetejére.
Az eredeti terv szerint az egyik éjt itt töltöttük volna, de a fejenkénti 70 Euró/éj ár odébb kergetett minket.
Brixen-ben meglátogattuk az ázsiai közértet némi egzotikus sütiért és természetesen kóláért.
Már csak egy 30km-es enyhén emelkedő időfutam jött közepesnél nagyobb, késő délutáni forgalomban.
Vipiteno előtt nem sokkal megláttuk azt, ami miatt jó, hogy fordított irányban túráztunk.
A város határában a biztonság kedvéért felhúztunk minden vízálló ruházatot magunkra:
Szerencsénkre, már csak 2 kilométert kellett hajtanunk a szálláshoz, mely a főút mellett volt megtalálható.
Zuhany után egy négyfogásos vacsora következett...
...melyet kiegészítettünk egy ötödikkel: Kaiserschmarn!
Még nem volt szó illetve kép róla, de - lévén minden gúnyát cipelnünk kellett, így kevés hely maradt a "casual wear" számára... a lényeg, hogy így mentünk le étkezni a szálloda éttermébe:
Táv: 147km, Szint: 3305m, Idő: 3-21 fok között
3. nap: Vipiteno (Sterzing) - Kematen
Már megint egy büféreggeli... azért nem lehet megunni, az az igazság. Egy kicsit spejzoltunk is, hogy legyen nap közben sajtos-sonkás-májkrémes zsömlénk pár darab, csak úgy tartalékba. Peti közölte, hogy úgy érzi magát, mint a TransAlp hatodik reggelén. Kezdtem félni...
Az esti front, ígéretéhez híven elvonult, verőfényben startoltunk a Jaufenpaß felé.
Ez volt az első hágó melynek csak az utolsó kilométerén kellett a legkönnyebb fokozatot használni.
Elég nagy forgalom volt, de mindig a kerékpáros a leggyorsabb és errefelé el is engednek lefelé!
Fent cudar volt az idő, lefelé enyhe átfázást szenvedtünk.
A második domborulat volt – szerintem – a négynapos szett fénypontja: Timmelsjoch.
Előtte, átfagyva egy kis hideg kóla helyreráz! És a tökös-mákos bukta otthonról.
Mászás közben azon elmélkedtünk, hogy miképp jutnak át a népek a hegy túloldalára "pottyantott" házaikba...
Így:
A megoldás - magán lanovka!
Csak egy gond volt, hogy ez a fénypont olyan méretű felhőbe burkolódzott a kedvünkért, hogy az első agyig sem lehetett látni.
Felraktam a neonhuzatot a zsákra, nehogy elkaszáljon itt valaki. A villogók már rég pislogtak!
Az utolsó alagútban, még a tető előtt – profi módon – beöltöztünk, hogy melegen kezdjük a lejtőzést, melyre úgy gondoltunk, hogy lehet, hogy az utolsó lesz életünkben.
Szinte meg sem álltunk a csúcsfotó miatt, inkább csak lassítottunk.
S pár kilométer után láss csodát!
Mi láttunk. Hihetetlen volt, hogy egyszer csak vége lett a felhőrétegnek, s az 1 fokos hódaravihar 18 fokos hőséggé alakult. 20km lejtőt úgy tettünk meg, hogy észre sem vettük. Tényleg. Söldenben egyből berobogtunk az utolsó (illetve a város első) még nyitva tartó élelmiszerüzletébe. Dupla adag kóla, sütikék, kávéitalok, meg a reggeli appanázs – fogyott minden dögivel. Ráadásul bepofátlankodtunk a büféjükbe is, de mivel nagyjából öntudatlanok voltunk, már észre sem vettük.
Megint egy 30km-es enyhe lejtőzés volt a program, de nem ám a szállásig, csak Oetz városáig, ahol megkezdtük a levezetést: fel Kühtai-ba!
Ez az emelkedő végre jól esett. Átlendültem az összes fizikai holtpontomon, mehetett a nyomatás!
Van fent egy víztározó (illetve kettő, de a magasabban lévőt kihagytuk):
Igazi kísértetváros ez a síterep így ősszel. Gondolom télen másképp néz ki a szállodakomplexum, de most rendesen féltünk, amikor átgurultunk rajta.
Az utolsó lipóti mákos bukta, 2020m-en...
A végén ettünk még egyet, mert miért ne.
Visszatekintve egy kis alkonyati hangulat:
...és elkezdtük a legvadabb lejtőzést – a 16%-os lejtőn 83-85km/órás sebességgel szabadestünk (nem vettük észre a 60km/h-ás korlátozó táblát). Én a végén lelassítottam, mert Peti eltűnt előlem, a képből és azt hittem „továbbment” a szántásba. Szerencsére a következő város végén megvárt, így megnyugodhattam, hogy nem kell ásatást intéznem az Alpokban.
Úgy beszéltük meg, hogy addig megyünk, míg szimpatikus szállást nem találunk. Sajnos a nagy lejtmeneti sebesség miatt átrobogtunk pár potenciális városkán és csak – az általam nem túl szimpatikusnak tűnő néven futó – Kematen városban leltünk fogadóra.
Peti éppen fűtést hergel:
Ezen az estén ettem magam a legeslegdurvábban tele – talán életemben....
Graukas suppe - irgalmatlan büdös sajtból:
Egy pár wurst, tormával és mustárral, no meg kenyérkékkel:
A pincér néni ekkor szólt, hogy nem ajánlja a további rendelést... de én...
Kasspatzle - ami a serpenyőben van, az mind az enyém:
Peti maradt a sztenderd bécsi szeleténél. (De hogy miért a húsevésre koncentrált és nem a krumplik bekebelezésére...? Hát miből lesz az energia?)
És végül, Kaiserschmarn:
Ezt már felezve hozták volna, de nem engedtem. Sajnos Peti két falatig jutott. Az evőversenyt én nyertem!
Táv: 165km, Szint: 4430m, Idő: 1-19 fok között
4. nap: Kematen – Zell am See
A reggeli nem is nagyon etette magát, szolid mennyiséget tömtem csak magamba. Már nagyon fáradtak voltunk. Nekem leginkább a combjaim, a két felkarom és a rekeszizmom fájt. Peti pszichésen is kezdett a tönk szélére kerülni.Az indulást követően egyik út és kanyar sem tartott már a jó irányba, a folyó sem tudott úgy folyni, hogy tetsszen neki.
Próbáltam magára hagyni (nem egyedül) a gondolataival, így csendben időfutamoztunk 50 kilométert Innsbruck-Wörgl irányába.
Míg meg nem pillantottam egy „Zell am Z.” táblát, mely 21km-re írta a vágyott települést. Aztán hirtelen rájöttem, hogy a „Z.” az nem See vagy Zee, hanem Ziller. Mert ez a Zillertal! Petinek nagyon nem akaródzott erre jönni, pedig az eredeti terv szerint két hegy is lett volna a mai etapban, amiből egyet már az elején kihagytunk, a másik meg pont erre esett volna útba.
Egy nem túl kreatív „megbeszélést” követően ő fénysebességgel továbbindult a „rövidebb”, Wörgl – Kitzbühel – Paß Thurn – Mittersill irányba, míg én egy régi álmomat megvalósítva betekertem a Ziller völgyébe.
És végre élőben láthattam a Zillertalbahn szerelvényeit, melyekről úgy álmodoztam a 80-as évek végén, mikor megpillantottam a róluk készült H0e méretarányú modellek képeit az aktuális Liliput katalógusban!
Kedvem jelentőset javult, elhessegettem a szétválás sötét gondolatfellegeit, ettem-ittam-vetkőztem, majd Zell am Ziller mellett megkezdtem a napi egyetlen hágót, a Gerlospaß-t.
Ez már csak egy afféle levezetés volt, 12-14km/h sebességgel szaggattam az aszfaltot az elején, a közepén bőven 20km/h felett haladtam és a végén lévő pár perces meredélyt is jól megoldottam.
Szerencse, hogy "laza" volt ez a hágó, mert a középcsapágyház aljára ragadt kóla miatt beragadtak a váltóbovdenjeim, így nem működött mind a tíz fokozat hátul.
A hágó tetején nem tűnt annyira szívmelengetőnek, hogy Zell am See-t még 70km-re írták. Na, nyomhatom neki, nesze! (Sajnos 25km-rel elszámoltam magam előzetesen...) Sebaj, megküldtem lefelé, utána pedig enyhén lejtő időfutam és délután négy órára az autónál voltam. Legalább az megvolt.
De hova tűnt VPXC? Járt már itt, csak elment büfézni, nem jött még meg, kórházban van, eltévedt...? Hívtam, de kikapcs. Aztán jól leültem a szemközti buszmegállóba és vártam. Öt óra után került elő, nem a feltételezett irányból és észre sem vett, amikor az orrom előtt a kocsihoz kanyarodott. Teljesen kikészült. Így jár az, aki túlélő túrát tervez...
Első újabb közös utunk a gyorsbüféhez vezetett.
Sajnos részemről vége a szemétevő időszaknak, salátákkal, grillezett csirkével, tonhallal és több adag kávéval roboráltam magam. Peti azért kipróbálta az újdonság mekkrákot. Utána pedig hősiesen hazavezetett. Egyszer kellett csak megállnunk kávé és jégkrém infúzióra. Rajtam az előbbi már nem segített, épphogy nem aludtam el. Cserébe szájszárazságig kibeszéltük az elmúlt négy napot és az élet dolgait.
Táv: 168km, Szint: 1590m, Idő: 9-18 fok között
Most minden fáj. Hogy jövőre ötnapos...?