Pünkösdi királyság - III. Kondenzgyík Maraton 2014 Miskolc
Naná, hogy királyos dolog végre a dobogó tetején trónolni!
Micsoda hét volt ez!
Még az elején kaptam egy telefont a www.hegyibringa.hu főnökségétől (Danó Peti), hogy a Szilvásvárad Maratonon volt egy különdíjazási projektjük, miszerint a hosszú táv összetett 13. helyezett kap egy kis hegyibringás ajándékcsomagot. Ott helyben ki is kalkulálták, át is adták... hogy kinek... hát a Kiss Jocónak... akiről később (de még ott) kiderült, hogy "csak" tizenkettedik lett és én vagyok/lennék/lettem volna a "szerencsés nyertes"... de már nem volt visszaút... No, de nem úgy van az, gondolták a fiúk, s a korrektség jegyében én is kapok/kaptam/megajándékozódtam posztumusz egy megközelítőleg ugyanolyan szuvenír-szettet - trátátátáááá:
Innen kezdve hivatalosan is hegyibringás (díjaztott) vagyok! Hát nem szuper?
Szerdán történt egy kisebb bakonyi mókázás, mint azt meg is írtam.
Aztán szombaton - megirigyelve azt, hogy Balázs Úr az utóbbi időben napjai nagy részét a Vöröspocsolyás-háton tölti, Crosskovácsi pályabejárás címén - verseny előtti átmozgatás címén, és a "végre itt a nyár áramlat" erőteljes mozgósító hatását is figyelembe véve, tartottam én is egy rövidebb (de a megszokott másfél óránál jóval hosszabb) kimozdulást a Fajzási-erdőbe:
Még a Csergezán-kilátóhoz is felugrottam...
Hogy az út további kiemelkedéseiről ne is beszéljek... még megtudják az ellenfelek a titkos versenyre hangoló módszereimet...
De a következő kép már nem az az út, nem az a módszer és nem is én vagyok...
Hanem Fityisz, aki (évek óta) vállalva társaságom minden hozadékát, a család mellett most útitársamul szegődött a III. Kondenzgyík Maratonra. Mert igen, idén is megyünk Miskolcra az év egyik legjobb versenyére, teperni! Különösen szeretem ezt a versenyt, mert ez előző alkalmakkor jó eredményeket tudtam elérni, volt díjazás és a legfontosabb, hogy komoly kisvasúti vonatkozása van: körönként kétszer is át kell gurulni a LÁEV Ortás-tető felé vezető, féli-meddig romokban heverő vonalának sínszálain.
Ölemben a megszokott reggeli, az odaút alatt remekül elcsócsálom.
A kávéspohár tartó is jól szuperál - banánfixálóként:
A nevezésemnél volt egy kis kavarodás, mert ugyan regisztráltam és átutaltam még bőven időben, de valamit kihagytam, így egyszerűen nem kerültem fel a listára. Szóbeli segítséggel és manuális ráhatással azért sikerült nagy nehezen összeszednem először a rajtszámot, majd a három kötegelőt (ehhez már két helyen kellett próbálkoznom), aztán a rajtcsomagot (ekkor még póló nélkül) s végül extra könyörgésemre a gyűjteményes, idei , kék Kondenzgyík póló is a birtokomba került (merthogy "elfogyott"... na ne már... és tényleg nem... tehát jutott nekem is).
Az igazat megvallva megint elhanyagoltam a bemelegítést - gondoltam, hogy a rajt előtti rekkenő hőségben álldogálás alapvetően elegendő lesz erre. Csodás módon végre élvezhettem a beszólítás áldásos hatását, irány az első sor - Fejes Gábor, Wouter Cleppe, Erős András, majdnem erős Dénes és Kiss Józsi:
Jó kis banda, nem?
10 óra 30 perc után nem sokkal már el is rajtoltunk. Az első két kör viszonylagos békében telt. Azt már nem is ecsetelem külön, hogy az egész arról szólt, hogy Jocóval méregetjük egymást... ami általában (90%) abból állt, hogy én mentem elől, ő meg - gondolom - leselkedett, figyelt hátulról. Próbáltam semmi izgalmat nem okozni számára. Inkább a velünk haladó középtávos Frölich Tamással és Kovács Istvánnal igyekeztem tartani a tempót. Felfelé nagyon kényelmesnek éreztem a menést, már-már légiesnek tűnt a haladás - no, erre persze azért súlyozottan figyelni kell, mert könnyen visszaüthet... Lefelé jókat gurultunk a szenzációs (és idén a szárazságnak köszönhetően hiper-gyors) pályán. Így a hosszútáv többi résztvevője "hamarosan" (mondjuk az első kör végére) szépen le is szakadozott.
A második körben annyi érdekesség történt, hogy az egyik ózdi srác a leghúzósabb lejtők egyikén - miután vissza is nézett, hogy szabad-e a pálya - rám borított... no, ott pár másodpercre kiöntött a fejemből az adrenalin, még káromkodtam is, pedig nem szoktam... csak hát féltem ám az életem, még én is...
Illetve a füves-mezős-lejtős szekción beszorultam egy remek nyomvályúba, itt Jocó előzékenyen maga elé/vissza engedett a helyes nyomvonalra. A rét aljában még volt egy természetes akadály (ami, azaz aki az első körben még nem szerepelt az itinerben): egy félmeztelen alak állt és integetett a pálya egyik kanyarjában, amit ő veszélyesnek ítélt. Mi, versenyzők meg nem, mert mind arra mentünk... volna, ha... csak hirtelen kormánymozdulattal és nagy adag szerencsével tudtuk kikerülni az önkéntörpöt... Utólag arra gondoltam, hogy a Versenyzői Liga egy szekciója jelezte a Vezetőségnek, hogy "unalmas" a pálya, tehetnének bele - akár még menet közben is - némi kihívást... ha így volt, sikerült.
A kör második/utolsó frissítőjénél nagy nehezen előre tudtam engedni Jocót. Őt alapvetően nem lehet erre "kényszeríteni" - hihetetlenül tud az ember mögé helyezkedni, egyszerűen nem lehet úgy fékezni, fordulni, hogy ő menjen elől. Komolyan, lassan úgy versenyzünk, mintha pályán lennénk és arra várnánk, hogy a másik "leborítson"... Talán, ha megállok... S meg is álltam a betonon - olajozni. Ekkor - ezen indirekt módszer eredményeképp - végre valahára mellém, majd elém került és a kör végéig diktált, diktálhatott... hogy mit is? Egy kis kiállás itt, egy kis lósz ott... jajj és hú, ezt nem nekem találták ki, hogy perceken belül egyszer 140 a pulzusom, másszor meg 175... nem lesz ez így jó... nem bírom én ezt a rángatást - ezt Jocó is tudja ám! Ki kell agyalnom valamit hamarosan, meg kell próbálni dűlőre vinni a dolgot a harmadik kör elején!
2:34 percet mentünk az első két karikán...
Szuper-csipet-csapat családom feladta a szokásos kulacsomat a zónában, benyomtam a sokadik gélemet (kilencet ettem a verseny alatt) majd irány a harmadik felvonás első mászása.
2 óra 43 percnél jött el az idő. Azt mondtam magamban: "mikor, ha most nem és ki, ha én nem". Léptettem a szervezetemen egy intenzitási zónát felfelé. Nem okozott gondot. Ezek szerint tényleg laza volt az első két kör - ahogy már korábban említettem, nem csináltam semmi megterhelőt eddig, bár a középtávos fiúk a verseny után jelezték, hogy már a második kör elejét is meghúztam rendesen... nahát... Tehát nyomtam-nyomogattam és elmaradtak mögöttem a zajok. Először két percet gondoltam erre a kísérletre szánni, aztán - mivel láttam és éreztem, hogy "beindult a motor", működik a dolog - benne voltam a folytatásában is. Legyen 10 perc... az is meglett. A hegy utolsó kis meredekebb emelkedőjének tetején sejtettem, hogy most már tényleg lehet némi előnyöm. Némi biztos előnyöm. (Mivel hátranézni babonából nem szoktam, így versenyen mindig a sejtéseimre hagyatkozom... jó, nem?)
Egyetlen gondom volt csak, hogy elfogyott az itókám és még egy szűk óra hátra van a futamból. Az első frissítőt sajnos idén (az útvonal egy piciny módosításával egyetemben) átpakolták egy borzasztó rossz helyre: lejtő, bal kanyar, fák között, lépcsősor belógással megspékelve. Esélyem sem volt még lassítani sem, hogy egy fröccsöt magamhoz vegyek... Inkább kiszivattyúztam kulacsaim rostjaiból a maradék folyadék molekulákat is. A gélek viszont több nedvességet követeltek, de nem volt most mód az iszogatásra.
Így minek jött el az ideje? Hát a görcsöké. Jaj, ez nagyon hiányzott - minden elképzelhető testrészem előbb vagy utóbb rángani kezdett. Kézfej, lábfej, vádli, combfeszítő és hajlító, tricepsz, bicepsz... Erre csak egy megoldást tudok: nyomni kell tovább, irgalmatlanul. Ezzel átmenetileg meg is tudom/tudtam oldani a gondokat, igaz a szívem majd kiugrott a helyéről, egyrészt a fokozott fizikai erőlködés, másrészt a dehidratáltság miatti pulzusszám emelkedés ürügyén. Oké, ez van, mennem kell! Próbálom és tudom is élvezni a pálya bőséges és saját magam korlátozott lehetőségeit: a helyzethez képest dinamikusan mozgok felfelé, megnyomom a kis húzódásokat, előzgetem a rövidebb távok körözött versenyzőit, a lejtők meg maguk a Kánaán(ok). Csend és béke uralkodik el rajtam, csak a nyergem nyekergése zavarja meg néha a "nyugalmat"!
Az utolsó frissítőnél végre iszom egy pohárral, igaz tudom, már késő (sohasem késő), fejemre is öntözök... "sebaj"... keservesen ugyan, testem fájdalommal, mezem sóval átitatva, de azért csak haladtam, haladtam és haladtam előre, a cél felé...
Ahol Nagy András Főszervező bácsitól megkaptam a befutó sörömet:
Igen-igen, megvan a győzelem, tyuhaj! Ráadásul a harmadik köröm majdnem ugyanolyan gyors lett, mint az első!
1:16:03 - 1:18:15 - 1:16:04 - én, a metronóm! Eredménylista itt!
A menetidő sem rossz: 3:50:23 (szemben a tavalyi 5:24-gyel, vagy a tavalyelőtti 4:35-tel)! Jó, nem vagyok egy Wouter Cleppe, de hát...
Visszatérve a befutás pillanataira: András nem is tudta milyen gondot okoz nekem ezzel a sörös-figyelmességgel. Ugyanis a görcsök miatt nem tudtam (volna) másképp leszállni a bringáról, csak ha két kézzel fogom a kormányt. De hát az egyikben fél liter sör volt... Nos, addig addig köröztem a célterületen, míg a sörsátor alatt megláttam a hegyibringás ismerősöket, így oda begurulva lepasszoltam nekik a poharat...
Utána már csak el kellett jutnom a frissítőig, ahol valahogy talpra tettem magam. Ott kvázi mozdulatlanul, csak épp a görcsök által finoman rángatva, ebben - az alábbi fényképen látható - félig seggberúgott, félig besz@rt "állásban", a személyzet és más érdeklődők (versenyzők, ismerősök, ismeretlenek) bámulása közepette, dekkoltam vagy 20 percet, s töltöttem magamba több liter folyadékot és pár tonna banánt:
Miután újra élet- és csökkentett módban ugyan, de mozgásképes is lettem, elslattyogtam a szabadtéri zuhanyhoz megtisztulni. De jó volt, hogy nem kellett bringát gőzborotválni, s valószínű, hogy elmarad a boltban az idén már-már rutinszerű, dagonyázás + nagynyomású mosózás utáni kerékpár életre keltő-életmentő beavatkozások sora is.
Gyorsan lezavartam még aznapi jó cselekedetemet is: visszavittem egy, a fűben talált Victorinox zsebkést a szervezőknek, akik hamar meg is találták a gazdáját.
Nem sokkal később, szépen kiglancolva behúzódtam társaságommal a sörsátor fülledt melegébe, hogy várjuk az enyhén csúszásban lévő eredményhirdetésünket.
Folytattam, illetve befejeztem a reggelimet...
Mondtam már, hogy ezek a kései (10:30) rajtok teljesen szétszedik a napjaimat... Nem tudom jól eltalálni a reggelizést, ebédidőben még mindig tekernem kell, aztán valamikor a délután közepén jutok csak szilárd táphoz ebéd- és vacsoraidő között félúton.
Szerencsére Fiytisz megnyerte a Master-1-et (singlespeed-del, igen), így legalább nem csak rám kellett várakozni! Miután kiitta a világ kajszis sörkészletét, elküldtem, hogy most már egyen is valamit, mert nem lesz ennek így jó vége... (Mi van, nem hozott tápot verseny utánra? Hát nem tudta, hogy a no-sport gulyás a sztenderd sajnos még itt is? Ejj!)
Bezzeg én! Sőt még Lemmy-t is megitattam egy kis ízesített ásványvízzel, biztos jól esik neki a nagy melegben a sok whisky után/mellett:
Itt már egész kultúrtáj a fejem, a háttérben meg jó zene szólt!
A gyors díjátadás - Kiss Józsi és az ezer éve montizó Rácz Szabolcs között a pódiumon - után meg egyenesen...Egészen annyira, hogy még az autóban is glam rockot hallgattunk hazafelé.
Picit fájt a szívem, mert hajtottam egy második G-Shock krumpli-kvarcórára valami egzotikus színben (a tavalyi lila nagyon a szívemhez nőtt), főleg, hogy hallottam a hangosban, hogy megint van ilyen nyeremény-lehetőség. Hát idén a hosszútáv M1, M2-ben nem volt... sem mobil telcsi, de még wellness-hétvége sem... Lehet, hogy kevés volt a pályán töltött idő?
De ne szomorkodjak már, hé... milyen gyerek vagyok, ejnye... hiszen van, ahol még lófüttyöt sem kapunk, itt pedig egy érdekes Petzl-palackot (nem is tudtam, hogy a butéliaiparba is betört az általam eddig csak lámpagyárként ismert cég) és a verseny előtt, alatt, után nagyon-nagyon sok jó élményt, kellemes érzéseket (no, nem a görcsökre gondolok) sikerült megint begyűjtenem Miskolcon! Ha lesz verseny jövőre, akkor ismét itt a helyem!
Köszönet a Szervezőknek a szervezetért, kicsiny családomnak a kulacs csere-bere és pesztrálásom rutinos megoldásáért, egyesületemnek, a Meditech Sport Club-nak, hogy biztosítja a versenyzésem java részét, no és nem utolsó sorban Fityisznek a remek társaságáért. Meg, hogy elviselt... tudjátok...
Pár nap és Crosskovácsi... addig lebegek a légüres térben...