(S)áradás idején - Kondenzgyík Maraton 2013
Kicsit szégyellem magam, hogy az egyetlen hétvégi szabadnapomat most nem buzgárlessel, hanem agyagozással töltöttem, de tavalyi tapasztalataim alapján erre a rendezvényre idén is mindenképpen el szerettem volna jutni. Az alant látható kép a befutó után közvetlenül készült. S, hogy mire fel ez a nagy vidámság? Nosza olvasásra fel!
Mivel Balázs Úr szombat délután, az egész napos műhelyben - és gumiharisnyában - töltött állóképességi szerelést befejezendő, 18:50-kor adott nekem egy korai „eltávot”, még az agonizálós Szilvásvárad Maraton óta tartó (rá)pihenésem is megtoldódott pár perccel.
Hát még a szénhidrátfeltöltésem! Ugyanis születésnap volt a héten a családban (nem az enyém), s úgy adódott, hogy töblettorták keletkeztek, amiket én gondosan rezerváltam vasárnap reggelre.
Be is toltam nagyjából hat szeletnyit feketeerdő, trüffel vegyesen. Volt némi aggodalmam a drasztikus mennyiségű tejszín- és egyéb hab, krém valamint alkoholos cseresznye versenyzésre gyakorolt hatását illetően, de szerencsére a gyakorlat nem igazolta problémázásomat. Sőt még egy kis anyós-féle keksztekercs is előkerült a kesztyűtartóból...
Ezzel egyrészt remélhetőleg eloszlattam a „Dini nem szereti a süteményeket” típusú szkeptikusok összes rémképét, másrészt a legnagyobb nyugalommal készültem a hosszúnak ígérkező megmérettetésre. (És még megannyi praktikát bevetettem, de hát az már a titok kategória...)
Mert tavaly is hosszú volt a Kondenzgyík Maraton. Pedig akkor csak a verseny előtt közvetlen szakadt le az ég pár órácskára, most pedig lényegében hetek óta tart(ott) az „égi alapozás”. A rajt-cél területen körbejárva nem lehetett gyanakodni, de azért ha az ember figyelmesen olvasgatta a webes hírforrásokat vagy éppen akadt ismerőse, aki tudott valamit, s azt meg is osztotta vele („Irgalmatlan sár van fent.”), akkor nem volt kérdés az örök dilemma – slick gumi-sárgumi – megoldása. Sárgumi. Maxxis Beaver 29x2.0 - idén ez a sztenderd.
De milyen jól tettem, hogy fent hagytam! Ez az év úgy látszik már csak ilyen. Egy verseny, egy generál. (Na, jó én eddig még egész jól ellazsáltam a kerékpár atomjaira szedését, egészen eddig.)
Tehát idejekorán előneveztem, így a csomagomhoz járt a szuper-trendi barna-pink 2013-as Kondenzgyík Maraton póló, a tavalyi fekete-neonzöld is a kedvenc ruhadarabjaim közé tartozik, örültem a szaporulatnak!
Rajtszámátvétel 4 másodperc alatt:
Megejtettem szokásos, 20 másodperces bemelegítésemet a parkolóban:
A hebehurgya időjárást jósló előrejelzéseknek és az említett elmúlt pár nap/hét csapadékának köszönhetően a hosszú táv depójában nem álltak most tömegek, de ott volt Fejes Gabi, Kiss Józsi (a 4 napos Beskidiy Trophy teljesítés után egy héttel…)...
...Farkas Zsolt és persze „Drótos” Tóth Andris, csak, hogy lehetőleg ne legyen teljesen eseménymentes a napom.
Tudni kell még azt is, hogy a 3 táv (3 kör, 1-2-3-szor 24km) együtt rajtol, így lehet számolni a rövidebb távok élmezőnyével is, ami hol jó (mert húz), hol meg már nem jó (mert még mindig húz, de már nem „kéne”).
Kis családomat még sebtiben beállítottam a cél elé/alá pár méterrel egy kazal kulacs társaságában, mert tudtam, hogy inni kell, mégpedig sokat, így körönkénti kulacscsere szükségeltetik!
Kellemes, árnyas hely az első sorban - kezdek hozzászokni a "pole-pozíciókhoz", nem lesz ez így jó!
A 800 méteres lassú rajt után úgy is alakult a helyzet, ahogy előzetesen kalkuláltam. Hamarosan felvettük az „utazót”, nálam beállt egy hihetetlen jó (most éppen magas) „üzemi” pulzus, és nemsokára négyen – Fejes Gabi hosszú, Kovács István és Sersli Sanyi középtávosok meg én – nyomtuk elől.
Nagyon jó kergetőzés volt az első kör, váltott vezetéssel a közepes sárban. Főleg akkor kezdtünk mind örülni, amikor mennyi ajándékként leszakadt az ég is. De az akkor nagyon leszakadt. Még a szemüvegemet is „elitrészer módon” a sisakom mögé kellett dugnom, olyan szinten folyt be a víz a lencsék mögé (!). Ekkor homályosult el minden először a verseny során.
A bemelegítő első kör vége felé szerencsére odébbállt a zivatarfelhő és porzó tréleken utaztunk, (én azt hiszem az összesítés negyedik helyén, csak úgy szemlélődve) hogy megkezdjük a másodikat. Ekkor enyhe szikkadás vette kezdetét – szerencsére most meleg eső, meleg idő, néha napsütés is volt a Bükkben, nem úgy, mint két hete. Azt, hogy talán tavasz (netán nyár) van, onnan is észre lehetett venni, hogy megjelent a millió szúnyog, bögöly, muslica és társaik által keltett „zümmögés és keringés” a fej környezetében. Ez főleg emelkedőkön, lassan haladva észlelhető és természetesen rettentő bosszantó, de nekünk ez jut.
Elég nyögve nyelősen haladtam, nem esett jól, de menni kellett, nem leszakadni a többiekről.
Az összes (ez kettőször körülbelül 300 méter a 24 km-ből) aszfaltos részen toltam magamba a géleket, máskor nem nagyon lehetett. Próbáltam már előre, meg most menet közben is jól (jobban) kiszámolni az energizálásomat – nem sikerült. De majd mindjárt mondom…
Szóval a második karikával rendesen megküzdöttem. Kovács István valahol útközben megúszott, de Sersli Sanyi a tőle megszokott hihetetlen stílussal rángatta az elejét meg a bringáját. Meg is lett az eredménye, mert felváltva mutattunk be piruetteket a pálya különböző mennyiségű és mélységű dagonyával borított részein. Senki sem mehetett biztosra és nem volt értelme a másik mutatványán röhögni, mert pillanatok alatt az illető is pórul járhatott!
Szerencsére a nagy élvezkedésben Sanyi is elfáradt a kör befejezése előtt valamikor – szerintem 10-15 perccel hosszabbat is mentünk másodiknak. A sár szívja az erőt rendesen! Meg a kedvenc részem, a pálya második frissítője utáni aszfaltos és az azt követő dimbi-dombi, földutas-füves emelkedő. No, azt a szekciót én úgy, de úgy nem kedvelem… Tavaly egyszer sem esett jól, de idén meglepő módon még másodjára is haladósan tudtam teljesíteni.
Aztán már csak egy kis „hullámvasút” van a célig… s ezen a hullámvasúton találkoztam Panyi Apukával, aki életmentésként ajándékozott nekem pár slukkot a kulacsából. Hú, ez nagyon jól jött, nem tudom, hogy találta ki, de pont elfogyott az összes itókám. Pedig rengeteget ittam, tényleg elfogyott körönként egy kulacs és az összes frissítőnél felvettem egy pohár „izót” is. Sajnos más is rohamosan fogyott: a gélek a zsebeimből. Egy falat banánnal egészítettem ki a hiányt, de nem nagyon volt kedvem „rágni”, ez most nem esett túl jól.
Kedves párom és Panyi Anyuka meg még sokan mások is jó hangosan biztattak, jól esett!
A lényeg, hogy Fejes Gabi után nem sokkal (talán egy percen belül) mentem ki az utolsó menetre. Tavaly ekkor, a harmadik kör, a harmadik hosszú (fél óra vagy több is) elején jelent meg egy gyorsvonat sebességével hátulról Kiss Józsi. Idén is féltem, de úgy tűnt most nem robog annyira. (Célzott is rá a rajt előtt, hogy csak pihenni jött – na kérem ezen a terepen vagy menni kellett „izomból” vagy leragasztott a sár… pihenni azt otthon kell, ágyban, párnák közt.) Egész jó ütemben tudtam haladni felfelé, pedig nem voltak egyszerűek az útviszonyok. Szerencsére az eső elment, egy heggyel odébb dörgött, villámlott rendesen – lehetett látni a pálya „gurulós-mezős” részéről. Gabi valahol előttem, néha feltűnt a háta, de nem foglalkoztam vele nagyon, Ő azért „más kategória”. Hogy ne unatkozzam, végignézhettem egy hatalmas fa spontán kidőlését a szemközti hegyoldalon. Azt hallottam először, hogy: kopp-kopp, aztán pedig: kopp-kopp-kopp, végül reeeeeecccsssssssssssdurrrrrbummmmssssss. Mondjuk nem voltam benne a hatósugarában, de a hangzás- és látványvilág félelmetes volt.
Felocsúdtam (egyszer én is eldőltem egy helyen, bele egy orbitális pocsolyába, úgy rendesen, mint a zsák) és mentem a frissítő felé, hogy "csoki-csoki!" kiáltásokkal élelmet szerezzek, mert éreztem, hogy – miután az összes gélem már a testemben oldódott, s még egy bő óra műsor hátravolt – energizálnom kell. Ajjaj, szőlőcukor (ettől valamiért irtózom, pedig be kellett volna tolnom egy marékkal) és műzliszelet darabok (ezt meg képtelen lettem volna elrágni, annyira "kivoltam" már akkor) volt a menü. Nagy sietősen ittam egy pohár vizet (de jól esett a sima víz a sok ragadós után), kalória, ásványi anyag majd máskor (de mikor, hol?) és elköszöntem.
Kezdtek fájni az emelkedők, főleg a meredek (nekem) kistányéros csúcsra járatós, de az előző körhöz képest úgy tűnt, hogy javultak az (pálya) állapotok. Persze még mindig „irgalmatlan sár” volt, de keletkeztek ösvények, nyomvonalak melyeken lehetett haladni normális sebességgel, s nem kellett annyit korcsolyázni. Talán.
Igaz és nem is lepett meg, a verseny nagy része arról szólt, hogy ki tud még plusz 5 centi járható nyomvonalat kihasítani magának a természetből, a bokrok, fák alatt, az avarban, a szántóföld szélén, vagy éppen ki tud átvágni a legnagyobb dágványon a leggyorsabban, de pofára esés nélkül – de, hát ha sár van, akkor ez (is) van. Gondolkodtam is menet közben – volt ár időm -, hogy lehet, kevés az, ha csak verseny ülök mtb-re, s valamivel többet kenne gyakorlatozni terepen. De hát hatvan centi mély pocsolyákon való áthatolás leghatékonyabb módjának kifundálásával úgysem tölteném szívesen a szabadidőmet, így ezt a lehetőséget elejtettem, marad a kényelmes országútizás…
Az utolsó frisstőnél sem ettem semmit. Hibáztam. Utána úgy elment minden erőm, hogy a már említett nem kedvelt emelkedőn emlékeim szerint négykézláb-hátrafelé kúsztam csak felfelé. Szerintem Fejes Gabi sem volt túl jól, mert még itt is láttam. Hátranézni meg nem mertem, arra gondolva, hogy mindjárt letarolnak a frissen-üdén érkező versenytársak.
Hihetetlen, de ez nem történt meg. Ellenben a második látás-elhomályosulás igen. Csak most nem a szemüveg hiánya miatt (mert az rajtam volt), hanem a teljes és totális és végleges és végzetes eléhezés ürügyén. Tetézendő a bajt, az eddig csak motoszkáló görcseim is előjöttek és kezdtem zsibbadni. A szám, a karom, a lábfejem… Volt már ilyen érzésem egyszer-kétszer életemben, de most nagyon nem hiányzott. Egy fél órát kéne még/már csak kibírni. Jajj, csak ne kalapáljanak el a többiek, elég nekem a saját „kalapácsos emberem”! Frankón mondom alig láttam, szédültem, csak vizionáltam a pályát. Hátha itt van még Panyi Apuka egy kis terülj-terülj asztalkámmal. Hát nem volt. Teljes öntudatlanságban vergődtem a cél felé, s a káoszt tetézendő „belefért” egy kis eltévedés is. A fenéket fért bele, pont nem hiányzott, hogy majd negyednapi tekerés végén a testi agóniát még megfejeljem egy kis lelkivel is.
De egyszer minden küzdelemnek és bolyongásnak vége szakad, és némi rendezői segédlettel valamint Panyi Gabi hathatós útmutatásával (Ezek a Panyiék… mindig, mindenütt ott vannak és segítenek – majdnem hihetetlen!), összetett másodikként és kategória győztesként átvergődtem a célállványzat alatt.
Órám szerint 5:22-t mentem, ez rengeteg! S az, hogy 4315kcal-t „égettem” (tudom, ezt becsli a vekker, de nagyságrendileg nem baj, ha tudom, hogy mi van), ez nagyon rengeteg. Ehhez képest meg alig ettem… hol van már a feketeerdő torta, a keksztekercs!
Ha nincs nálam és alattam a kerékpár, akkor biztosan összeesek a célban. Szerencsére párom szerzett egy palack jeges teát, (cukorral!) ezt meg egy banánt gyorsan benyomtam, s beálltam bringát és embert mosni. Szegény bringa, szegény ember. Hja, az volt az a sár, amikor – ahogy mondják – az illetőnek még a „fitym..ja alatt is sár van”, hogy a bringán hol nincs… az majd kiderül hétfőn, a boltban.
A látszat ellenére boldog vagyok:
Előtte egy gyors konzultáció a Főrendező Bácsival - minden oké, az vagyok, akinek gondolom magam, befutottam, élek, megnyugodhatok!
Jó, sok idő volt mire kivakartam magam a koszból, bedobtam pár falat almát (magvas zsömlével) a kocsiban és mehettem az eredményhirdetésre.
Tratatataaa!!!
Itt ért a nap legkellemesebb meglepetésre. Még a rajtcsomagban kaptunk órakatalógust, s pont említettem is a családnak, hogy már ezer éve is egy szuper, mindentálló, különböző forgó, sötétülő-eltűnő, pörgő-forgó „számlappal” rendelkező kvarcóra a vágyam. S láss csodát! Ez volt a kategóriám főnyereménye. És még valamit tudott, aki válogatott… a lehetséges színek közül én is ezt választottam volna…
Minden adott! Most már aztán én is lazán állok az első sorokban, a színes karórás elitrészerek között!
Nagy András és csapata idén is kitett magért! Nagyon köszönöm a lehetőséget, a szervezést, ajándékot, a családias hangulatot. Az utóbbiban persze nem nagyon volt részem, mert egyrészt nem vagyok annyira családias hangulatfelelős, másrészt – vagy pont ezért – én éppen és akkor lehetőleg a pályán keringek. Hogy a többiek jól érezzék magukat…
Ha lehet, jövőre is jönnék!
Külön köszönet még kedvenc páromnak a frissítésért és a Panyi família összes, megjelent tagjának, a verseny alatt nyújtott változatos segítségükért (víz, szurkolás, célbavezetés)!