Sárkeresztség - I. kondenzgyík Maraton Miskolc 2012

Finom volt a gulyás, jó sok és minőségi „sűrűjével” – állították ismerőseim, akik ettek belőle. De maga a verseny és a versenyzés még "finomabb" volt.

 

Én meg maradtam a hozott-hazai verseny utáni regeneráló tápjaimnál, sajnos most nem éreztem kedvet a magyaros konyhához verseny után.

No de! Idei országjáró túrámat Miskolcon folytattam, ahol az I. Kondenzgyík Maratonon vettem részt. A kiírás szerint 3, 28km-es kört kell megtenni. Ilyen jellegű versenyt is rég rendeztek idehaza (talán a Pannon Maratonok idején utoljára) – jó ez, mert fel lehet osztani a versenyzést különböző fázisokra: lehet ismerkedni (a pályával), majd a tudás birtokában jól megnyomni és a végét már csak túl kell élni. Valahogy így tettem én is.

 

A versenyző- és családbarát (fontos!) versenyközpontot hamar megtaláltam, a nevezés pár perc alatt megtörtént, kaptam lényegre törő rajtcsomagot (benne: póló, csoki, kupon, apró ajándék mütyür), és már el is foglalhattam helyem az enyhén dőlő – ezért ajtaja nem záródó, ergo erősen kapaszkodós – toi-toi sorozat közepén. Majd öltözködés és preparáció (értsd: zsebek teletömködése kispumpa, belső, szerszámok, patron, gélek) valamint +15 perc várakozás után, a rajtvonal mögött is. A későn nevezők miatt volt a késedelem – ennek nagyon nem örültem, de sikerült a sörsátorban kiépítenem magamnak egy kanapérendszert, melyen kvázi kellemesen felpolcolhattam magam. Közben ettem is, hogy nehogy már eléhezzek egyből az elején. A többiek meg kint álltak, ők tudják.

És, hogy legyen min töprengenem a rajt előtt: este áthaladt a környéken egy kiadós frontjelenség – bőséges csapadékával izgalmassá téve a terepviszonyokat. Mi lesz? Kérdezgettem magamtól, mert bicajom – főleg a 2.25-ös külsőkkel – nem a sárférőhelyéről híres, és még nem is volt alkalmam trutyiban gyakorlatozni vele. Annyit tudtam tenni, hogy pumpáltam – kicsit keményebbre, mint szoktam, hadd hasítson a dagonyában! Valamint próbáltam nem gondolni arra, hogy mi lesz, ha kilyukad a láncvilla a négy-öt órán kapott abrazív anyagoktól (sár, kő, falevél, faág). Hát még a vékony, 10 sebességes lánc mit bírhat…? (Jelzem: teljesen jól bírta a 3x10-es rendszer a dágványt, se láncfelkapás, se beszorulás, semmi.)

Ez egy érdekes dolog amúgy, nem tudom, ki, hogy van vele: előtte és utána azon morfondírozok, hogy jaj mi lesz/lett a bicajjal (meg a bicajból), verseny közben meg jó nagy ívben letojom és megyek árkon bokron, keresztül, kegyetlenül, nem törődve a lehetséges károkkal (láncnyúlás – ajjaj). Hja, az adrenalin?!

Akik jártak a pályán, elég ramatyul néztek ki, és a hangosban is bíztató információkat hallgathattam a várható tapadós-ragadós-híg-sűrű agyagmennyiségről.

Gondokat elhessentve, futólag intettem egyet Panyi Janó ifjú titán sport- és csapattársamnak, akit örömmel vettem észre az indulók között. Reménykedtem, hogy összehoz valami szép eredményt (így is tett)!

A versenyhez minden bejáratott „pro” kellék adott volt: Bíró Ádám hangja, zenéje, Lőrincz „Olipapa” Olivér főbíró (Aki, miután felsorakoztunk a rajthoz, bejelentette, hogy ő is ex-bringás… na, most ezt azért, mert már olyan kevesen ismerik a mai mezőnyből vagy csak azért, hogy megadjuk neki a kellő tiszteletet? Amúgy kár, lehetne aktív bringás is…) és Temposport chip-rendszer.

Hihetetlen de beszólítottak, úgy látszik meg érte pedáloznom az elmúlt versenyeken. Kicsit zavarban is voltam az első sorban, azon aggódtam, hogy mi lesz ha áttrappol rajtam a versenyzők hada – tudjátok, a szokásos lassú rajtom miatt.

- Hol vagytok?

- Na, azért!

Szerencsére nem így történt, pár embert elengedtem, majd fel tudtam venni egy kellemes „utazót” egyből.

Közben kitaláltam, hogy nem csak a versenyt, de a köröket is felosztom: jófajta hosszú mászással kezdtünk, egy kis tolással a tetején, majd etetőpont (kb. ez lehetett az első félóra), utána lejtőzés és irgalmatlan mennyiségű (single-) trail fel-le, majd vitorlázás a mezőkön a második frissítőig (második félóra), sunyi füves-földutas emelkedő a prérin, megkoronázva egy kis ragadós meredéllyel és hullámvasút-downhill a célig, illetve a célhoz egy kis kaptató (utolsó félóra).

Ezek szerint két frissítő is volt a pályán. A fiúk nem mindig voltak résen, de ha szép szóval ordibáltam, akkor egyből kitalálták, hogy a narancsszínű folyadékkal töltött pohárral kell engem megkínálni. Meg is dicsértem őket. Jut eszembe, a három körös verseny előnye, hogy a család ráérős tagjait is nagyszerűen be lehet vonni az izgalmakba: frissítés minden körben a célterületen! Ezt sikerült szuperül megoldani, ezúton is köszönöm! Nekem meg nem kellett magammal cipelnem egy vagon saras kulacsot, félbeharapott, ázott Horalky-t. Mert most nem a tönkölykocka (sajnos csak mezei „kornspitz” volt a reggeli) volt a sztár, hanem a másik kedvencem – igaz ez már verseny alatti táp – a csodás-cseh-szlovák nápolyi szelet.

Tehát… az első körben összeálltunk egy szép kis bolyba: Sersli Sanyi és Nagy Benő (közép) – ők voltak a Kamikáze Középtávosok (legalábbis a lejtőzést tekintve – csak lestem, hogy mikor tarolják le az erdőt, a kanyarok figyelembe nem vétele miatt), és persze az egyetlen másfél kilométeres aszfalton lefelé megérkezett „Drótos” Tóth Andris is. Verseny után jelezte, hogy nagyon figyel rám mostanság. Éreztem is. Na, köszi! Verseny közben meg azt jelezte, hogy nem fog belószolni lefelé, ezek után belószolt – lefelé. Ő tudja. Én meg csak figyeltem, mi sül ki mindebből. A kör vége felé elkezdtük leszedegetni a többi táv élmezőnyét, mintegy passióból. Utólag mondták is ismerősök, akik a célban szolgáltak, hogy elég fura volt, hogy előbb jöttek a hosszútávosok, mint a többi (közép és rövid) banda… Tessék gyorsulni fiatalok! A hab a tortán Janó apukája volt, aki a cél előtti dombokon táborozott, és  – miközben fotózott – megkínált egy (céges)kulacs életmentő vízzel! De jól esett ez akkor!

A pálya tökéletesen jelölt volt. Adminisztratív okok miatt nem lehetett motoros felvezetést alkalmazni. Talán egy kicsit több nyíl az iránymutatás (jobbra-balra) végett elférhetett volna, meg egy pár „kilométerkő” – hogy mennyi van hátra.

Az első köröm végén, napfürdőben, kvázi virgoncként:

A második körben előnykovácsolással foglalkoztam. Sikeresen elléptem a társaságból és nekiálltam haladni. Találkoztam Janóval, szépen szedte a lábait a középtáv elején. Nemsokára Kis Józsi tűnt fel előttem. Hűha, akkor eléggé előre kerülhettem. Látszott rajta némi küszködés, de azért haladt, csak nagyon lassan tudtam felérni rá. Igaz, nem is kapkodtam annyira. Egy tolós meredélyen még el is esett – rötyögtünk is rajta hátulról: biztos unalmas az élet, ott a Master-2-ben, aztán így szórakoztatja magát, hogy gyakorolja a piruettet verseny közben…

A kör végére együtt mentünk, erre meg – másnapi születésnapjára (40!) – hivatkozva előre engedett a cél előtt. Hogy ő most nem nyomja. Meg is állt frissíteni meg olajozni.

Én is felvettem frissítésemet, majd a harmadik körbe vágtam a fejszémet.

Itt már látszanak a hadviselés nyomai:

Az olajozást nem hagyhattam ki. Irány a melegedő időben szépen szikkadó emelkedő. S mit látok? Az éppen pianora váltott Józsi, fénysebességgel halad el mellettem. Aha, az olajozás. De azt én is megtettem? Mit kapott be ez a srác – ejj, de kíváncsivá lettem! Az igazat megvallva, esélyem sem volt vele maradni. Ilyet nem nagyon láttam („rendes feltámadás”) – az előbb még a halálán billeget, most meg…?

Most meg én váltam hullává. A kör első mászásának végére lényegében kikészültem. Rotty. És még neki is állt eldugulni a váz-külső szoros a láncvillánál. Tolás-takarítás. Nem kívánom senkinek azt a 10 percet, amíg kiküzdöttem magam az aszfaltos lejtőig. Az üldözéssel nem, de pozícióm tartásával kívántam eltölteni a maradék versenyidőt. Kevés kerékpárossal találkoztam, de próbáltam nem elveszíteni időérzékemet. Éreztem, hogy nem vagyok valami gyors felfelé, nem pörgött már fel úgy a láb, mint eddig. A nagy füves sunyi előtt még be is akart görcsölni, de kitartóan kitekertem belőle a hajlamot. Tudtam, ha ez a „hegy” megvan, akkor nagy eséllyel nem fognak már megfogni. A lejtők azért mindig élvezetesek voltak. Főleg, hogy a cél előtt megint rákezdett az eső (ki tudja hányadszor a verseny közben), korcsolyapályává varázsolva az utolsó – egyébként nagyszerű – lejtmenetet.

Nagy nehezen felcammogtam a célba, nem ért utol a „mumusom”, és sikerült egy Master-1 2. (összetett 4.) helyet begyűjtenem. Kellett már ez a dobogós helyezés a lelkemnek, huhh!

Kaptam befutócsomagot: dobozos alkoholmentes, narancsos sörkészítményt (ez nagyon jó öltet volt), banánt. Halálomon voltam. Érthetően éppen nem tudtam kommunikálni, de szerencsére a személyzet elég jól kezelte azt a végletekig kimerült testet, aki előttük dadogott és gagyogott.

És belebotlottam Kis Józsiba is. Csak annyit mondott: „aktivátor”. Aham! Négy kávényi koffein – ezt tolta be az utolsó kör elején, s ez lőtte ki alóla a kerékpárt. Én meg jövök itt a nápolyikkal… Nem, nem akarok ilyen „extra” termékekre költeni, ezeket magamba tömni, már olyan jól elhatároztam korábban. És nem is fogok. Inkább gyakorlok még egy kicsit és jobban, csiszolok magamon, az majd segít, tudom!

(Zárójelben: számoltam és megint keveset ettem, ez az én nagy hibám. 5 mini , igaz koffeines és hatásos plusz egy normál gél, valamint egy nápolyi nem elég esőre-sárra, ragadós talajú, 4 és fél órás maraton versenyzére. Korszerűen kifejezve: le kell töltenem az agyamba valami „applikációt” mely hangjelzéssel vagy áramütéssel jelzi, hogy enni kell! Márpedig enni kell!)

A pontosan kezdődő eredményhirdetésig sorban álltam az egy (!) darab bringamosónál. Nem csak az egy darab volt a baj, hanem az, hogy a kedves sporttársak úgy gondolták, hogy itt kell fémtisztára ápolják szeretett kerékpárjukat. Nem, nem itt kell. Itt csak a nagyját kell a mocsoknak „leveretni”, hogy el lehessen pakolni, majd otthon vagy szervizben, szépen, ráérősen, figyelemmel (stb.) pucolgatni, rendbe rak(at)ni a gépet. Ejnye!

Sorállás közben így volt időm szocializálódni Hauser Tamással, „Drótos-Mumus” Andrissal , enni, megtisztulni (most csak testileg), átöltözni (!) - és pont a dobogóra állás előtt végezni… Hmmm… kiszámoltam az időmet.

Eredményhirdetés flottul, gyorsan lezajlott. Jó volt dobogóra állni!

Külön köszönet a kedves szavakért az örökmozgó főszervező Nagy Andrásnak. (Ő tapsikol kockás naciban a földön.)

És nem meglepődni (a sasszeműeknek), Panyi Janó tisztameze van rajtam, mert nem gondoltam arra, hogy dobogóra kell álljak ma. Csak biciklizni szerettem volna egyet a Bükkben...

Hírét viszem a rendezvénynek, jövőre jövök – ha bírom még.

Janó megnyerte a középtáv felnőtt kategóriát - végre nem a röviden mókázott, és milyen jól tette! Így kell ezt csinálni!

Kép Janóról apukával:

És apuka nélkül:

Hazavezetni – nem is említem - megint csak egy leányálom volt. A fél- és a teljes álom között, ha éppen ébren voltam, csak ettem ittam és ettem és ittam…

Hogy miképp fogom magam összeszedni a következő szombatig – Crosskovácsi – az egy jó kérdés!

Eredmények:

http://www.temposport.hu/download/2012_kondenzgyikmaraton.pdf