SzédÜlő Bika - Szilvásvárad Maraton, XCM OB - 2015
Már nem is csodálkozom, hogy megint egy "ha én ezt a klubban elmesélem" típusú sztori kerekedik a hétvégi megmérettetésből...
Pedig ez történt ma is, Szilvásváradon.
A napom szerintem nekem kezdődött legkorábban, mert valamikor hajnali (?) egy óra magasságában arra ébredtem, hogy álmomban szédülök. Illetve alvás közben szédülök, de ezt nem álmodom, hanem szundítok és forog velem a világ. Az álomvilág. Fel is keltettem magam, s az evilág is forgott. És izzadtam, mint a ló. Hinnye, de jó lesz ez így - hogy verseny is lesz ma, arra még nem is gondoltam, a cél a túlélés volt... Mondjuk a versenyen is az, no de napi kétszer...? Elmásztam négykézláb a mosdóba, kipeckeltem magam, hogy be ne dőljek a fajanszba, majd dolgom végeztével megittam egy pohár vizet (a konyhában), hátha a folyadékpótlás segít. Segített: most már úgy izzadtam, mint egy ménes. Érdekesmód, a közben felélénkülő éjszakai időjárás ellenére (villámlás-mennydörgés-zápor) valahogy visszaaludtam, talán azért, mert arra gondoltam, hogy van még majd kilenc órám az OB kezdetéig, addig meg csak kiheverem magam. Egészen hajnali (!) 5-ig "durmoltam", mikor felébredve - még mindig - pörgött velem a nagyszoba. Húha, most már csak pár óra a versenyig, el kell kezdenem gondolkodni a megoldáson. Mivel hasam nem fájt, s - még - hányingerem, fejfájásom sem volt, gondoltam hűtöm magam egy kicsit. Hátha túlmelegedtem... vagy az éjjeli frontátvonulás... Mindenesetre betoltam egy fél doboz dupla-belgacsokis jégkrémet, jelen esetben fittyet hányva a negyed kilónyi nyalánkság cukor-zsír-kalóriatartalmára, aztán nekiálltam véglegesíteni a versenyzéshez-utazáshoz szükséges motyómat.
Nagy szerencse, hogy párom elkísért a mai napon. Millió köszönet neki, hogy támogatott ebben a mókás vasárnapi programban! Az autózás kezdetén lelkére kötöttem, hogyha a legkisebb bizonytalanságot is észleli rajtam, akkor húzza a kormányt a leállósáv irányába, esetleg egy parkolóba... Már nem szédültem, cserébe volt egy olyan különleges tulajdonsága az agy-szem érzékelőrendszeremnek, hogy a fejem forgatását a látvány pár tized-századmásodperces késéssel követte. Végül is a tinnitus-ommal is elvagyok már pár éve, lassan itt az ideje valami újabb agybajnak.
Hogy-hogy nem, de épségben - és majdnem végig szakadó esőben - lenavigáltam a furgont a helyszínre. Még egy kis szilárd táplálékot is sikerült magamba gyömöszölnöm, s nagy örömömre nem lökte ki a szervezetem. Míg párom beszerezte a rajtcsomagot - benne a megtisztelő 2-es rajtszámmal - nekiálltam "bemosakodni" a versenyre. Tuti, ami zicher alapon, Szilvásváradon sosem árt egy kis bemelegítő krém, némi hővédőpajzs-szarvasfaggyúval megtámogatva!
Közben az egyleti tagságnak elkezdtük a frissen elkészült mezek kiosztását is.
Az a jó, ha zajlik az élet!
Bemelegítettem négy percet, illetve inkább kipróbáltam, hogy tudok-e tekerni, persze úgy, hogy nem dőlök el.
Tudtam! Hurrá! Akkor jöhet a 107 kilométer!
A depóban megint kótyagosan köszöngettem a felbukkanó sporttársaknak. Éppen nem voltam jól.Vas Peti is kérdezte, de láttam rajta, nem vett nagyon komolyan...
...pedig nem szoktam ok nélkül nyafogni.
A rajtnál - pedig Ádám oly' szépen beszólított -, s utána sem voltam teljesen magamnál. Kis Jocó az utolsó pillanatban rávett, hogy ne induljak karmelegítőben - ettől valamelyest jobban lettem. (Bőrlégzés?)
Az első háromnegyed óra maga volt az agónia. Jaj, ha így kezdődik az év leghosszabb versenye... Utána viszont... nem tudom, hogy az elfogyasztott gél tette-e... de mintha elkezdtem volna magamhoz térni. Az addig 148-153 között döglődő pulzusom (sajnos montis wattmérő híján, versenyen "csak" erre tudok hagyatkozni), hipp és hopp megugrott vagy tíz ütést. De frankón, egyik pillanatról a másikra. No, ilyenkor mi van? Mindegy (dehogy az), a lényeg az, hogy az utazósebességem is elkezdett nőni, s így került a múlt heti 24 órás szóló EB részvételét éppen itt és most levezető Kakas Laci a látóterembe (abba, ja). Innen kezdve a társaságában tekertem majd 3 órát. Közben találkoztunk a pálya szélén, a szétszakadt külsőjét reparáló, tavalyi győztes György Leventével. Úgy tűnt, hogy neki innen már nem lesz tovább... Nem éreztem magam túl fényesen, de voltam már rosszabbul is ezen a napon. So-so... Viszont a terep, a pálya - hát, az maga volt a tökély. Esküszöm, nem emlékszem eddig ilyen jó talajminőségre az eddigi Szilvásvárad Maratonokról. Pont annyira volt nedves, amennyire kellett - nem porzott, tökéletesen tapadt, mindent meg lehetett csinálni a bringával, amire szükség volt az emberes haladáshoz. Csak az a kár, hogy én nem éreztem magam embernek. Közben fel-feltünedezett a komótosan tekerő Sass Józsi háta, de nem nagyon tudtuk megközelíteni. Pár sporttársat - például Csóka Zsoltot, aki hihetetlenül megy felfelé, de a lejtők... khmm... nos, ott még van mit csiszolni - nagy küzdelmek árán néha leelőztünk, hogy utána visszaelőzzenek. Az erdő mélyén találkoztunk Süle Robival, aki 26-os belsőt (?) és Reznyik Sanyival, aki habot (??) kért. Cser Gábor pedig visszafelé tekert a pályán. Három defekt után, Ő már semmit nem kért.
Laci néha szólt, hogy éppen milyen hangszer készül kihullani a mezemből. Egyszer egy furulya (minipumpa), majd egy fagott (italporos doboz) kezdett el kimászni, de mindkét esetben sikerült idejében lokalizálni őket. Ha egyedül megyek, akkor iszonyat veszteségekkel végződik ez a nap, az biztos!
A Nagy-mező frissítőnél álltam meg egyedül, mert jónak láttam kulacsot tölteni. Mint mindjárt kiderül, jól tettem, hogy itt tettem. Lacival lezúdultunk Felsőtárkány irányába, illetve Ő egy kicsit elhúzott tőlem, mert meglátta Pósfalvi Tamást, aki - Laci előzetes kalkulációja alapján - kategóriánk negyedik helyén pörgetett. Tyű, azért én meg rég haladtam ennyi ideig a hatodik helyen. Megszokom majd ezt is.
A felsőtárkányi frissítőnél viszont érdekes látvány fogadott: Sass Józsi olajozott (eddig oké), aztán ott állt Peti, Tamás és Laci... azaz a Master-2 élmezőny (mínusz Medgyes Gabi aki egy totál másik liga, és Kis Józsi, aki szintén)... én meg szép csendben eltekertem mellettük, mert volt még egy csomó itókám, gélem, láncom nem nyikorgott (pedig nem olajoztam), s tudtam azt is, hogy ettől a frissítőtől még soha nem sikerült úgy tovahaladnom, hogy jól érezzem magam. Most meg - a lehetőségekhez képest - egészen ember voltam, hát miért toporogjak? Persze nem tartott sokáig a magányom, mert pár száz méter után megjelent a s..ggemben az egész siserehad.
Na kezdődik...
Eddig volt a nyugalom, most 2 óra 50 perc sport után jön az izgalom. Végre! De már, hogy vártam... Gondolhatjátok: itt "ülünk" négyen a slamasztikában, s ki kell sorsolni a dobogó legalsó fokát. Mi a fene fog történni? Szerintem ezt, illetve egy hasonló gondolatmenetet, esetleges koreográfiát mindenki lejátszott ott magában...
Eszeveszett (oké, a magunk módján) nyomatás kezdődött. Peti lószolt, Laci lószolt, még Józsi is lószolt... vagy legalábbis én úgy éreztem... Az biztos, hogy innen kezdve vége volt a békehadtestnek, a nyugodt vonulásnak. No, addig tartott a nagy izgágaság, míg Józsi eltávolodott, Tamás fáradtságra hivatkozva nem folytatta a bunyót, Peti viszont küldte, Józsi után. Ekkor kapott vérszemet Laci, aki nyomott egy olyan VO2MAX intervalt, itt a negyedik óra elején, hogy elkezdett habzani a szám, mikor követni próbáltam. De tartottam magam, a fejem ugyan már félrebicsaklott az igyekezettől (illetve a kiújuló rosszulléttől), de amíg mozogni bírok, addig nem adom könnyen magam. Peti le is szakadt. Hamarosan sikerült biztonságos távolságba kerülnünk mindenkitől, ketten maradtunk Lacival, csak most már nem az 5-6. helyen, hanem a 3-4-en. Jajjdejó! Pulzus az egekben, sőt azt is megtudtam, hogy Laci eddigi átlagteljesítménye ezen a versenyen 239 watt volt akkor. Éreztem, hogy fura irányba terelődik a versengés... Ezért próbáltam társalogni. Kérdeztem, hogy ez most a "mezei" átlag, vagy normalizált, de Fufangos Frigyes mester menet közbeni ilyen jellegű információgyűjtésére nem érkezett értékelhető válasz. Az pedig, hogy hogyan áll a W' (W-bal) értékkel már teljesen süket fülekre talált.
A géz-bérci emelkedő utáni lejtőn jól megközelítettük, sőt utol is értük Józsit. Eléggé elcsodálkozott, hogy miként kerültünk a közelébe, de hát a fék nem használata jelentősen megnöveli a sebességet lefelé. Kanyar meg nem volt egy szál se, csak egy kis sár... ennyi.
Úgy láttam ekkor jónak, hogy hangulatomat már csak 200mg koffein véráramba kerítésével tudom fokozni. Nem késlekedtem, nyitottam a fiolát, glutty, aztán hajrá!
Egészen fél percig, mikor elkezdett ereszteni a hátsó kerekem. A szokásos... biztos odavertem valahol a nagyszabású ereszkedésben. Hát elköszöntem a sportbarátoktól, s megálltam javítani. Első körben belenyomtam egy harmad patront, de pár száz méter után megint visszaeresztett... Második, komolyabb megállás következett: patron be, ereszt, külső vizsgálat, semmi. Aztán! B@sszorgányos - a szelep(nél) ereszt. Kifolyt, megkötött a lötty, s csálén (?) állt a szerkezet. Takarítás, kesztyű le, erős meghúzás, kerékpár rázogatása (!)... már nem sziszeg. Közben elteker még Tamás, Kispál Mátéval cseverészve, majd Horváth Attila Vilmos...
Nem szereltem sokáig, de azért pont nem hiányzott ez az izgalom. Ráadásul úgy, hogy a mega-dózis koffein miatt pörgök, mint a ventilátor... A majdnem harmadik helyről sikeresen visszacsúsztam a biztos ötödikre. Thank You, Good Night!
Akkor már csak az utolsó négy-ötszáz méter szint, a jó melegben, majd egy kis "szintbéli" tili-toli, aztán a híres-neves lejtő. Ennyi van hátra, de ez majd egy óra. Elindultam felfelé. S mit látok - már megint egy meglepő látvány, s nem a kettős látásomnak köszönhetően - Kakas Laci szerel az árokparton. Első kereke alkatrészekre bontva... Kiszakadt a külső, kibújt a latex belső, s verte a villa lábát... Mint a célban kiderült, meg kellett foltoznia a külsőt... Nehéz az élet.
Innen kezdve viszont én kaptam vérszemet. Ha az előző meredély olyan jól sikerült, akkor talán erre az utolsóra is fel tudok emberesen kaptatni. Nem kontrolláltam magam műszeresen, hanem ahogy bírtam, mindegy neki alapon veszettül nyomtam. Pulzus 170+ végig. Szépen ledarálva a boxutcában töltött idő alatt elhaladt sporttársakat. Nem, nem kell, hogy engem még valaki leelőzzön, itt a dobogó karnyújtásnyira, hát mindent bele Dini!
Vagy lehet, hogy menekülőre fogtam a dolgot? Mert jön Laci, Tomi, Peti... a hátamba? Nincs nyugalom, egy percre sem?!
Nem mondom, hogy repültek a percek, de a szint az szépen gyűlt. Már megint 800 méter felett volt a teteje... A fenti gumizás igazán nem hiányzott, a remek lejtőzés viszont jót tett idegeimnek. Akkor már repültem. (Csak le ne eresszek!)
Egész a célig, ahol bemondták (Ádám, Miki?), hogy igen, én vagyok a harmadik!
Jajj, de örülök! Legmerészebb álmaimban sem számítottam erre. Ha csak a ma reggeli állapotomat tekintjük, akkor sem. De ha azt nézzük, hogy az idei Master-2 mezőny milyen bitang kemény... akkor végképp nem. Eddig hárman űztük-hajtottuk egymást, most meg lettünk vagy hatan... Amiből négyen az egyetlen, "szabad" harmadik helyre "pályáznak" (vagy jogosultak)... Kész, ez már a teljes idegbaj határa, pedig azt hittem, a tavalyit nem lehet fokozni. Itt a bizonyíték: lehet!
A célba zúdulva, levegőt nem véve, csak mondtam a magamét... itt éppen Balázs Úrnak:
...közben be- és megérkeztek a többiek is - jobbról:
... és balról:
Mikor már rekedtre dumáltam magam, elkezdtem szédülni - most talán az éhségtől, szomjúságtól -, így jobbnak láttam elhúzni roborálni magam.
Az eredményhirdetésre már szépen kimosakodva érkeztem vissza. A játszósátor árnyékában sikerült még ki nem beszélt témát (témákat) találnunk. De hát ezért járunk versenyezni, nem? Hogy mindig történjen velünk valami!
Például milyen jó dolog az, hogy Zóka-Újhelyi Zoli ma nem tekert fel egy hátsó váltót sem, s sikerült célba érnie!
Büszkén - bár rettenetesen szédelegve, úgy látszik csak a versenysport tesz már nekem jót - feszítettem egyszer a Szilvásvárad Maraton...
másszor az Országos Bajnokság dobogóján:
Oké, a címvédés nem sikerült, de ez idén nem is volt cél. A dobogó is csak távoli. S erre meg!
Külön köszönetem a csúcs-szuper speaker-párosnak, hogy minden megmozdulásomat nyomon követik!
Próbáltam még képeket készíteni egyleti sporttársaimról, de most valahogy - Kefe Master-2 rövidtávú első helye kivételével - nem sikerültek... elnézést mindenkitől!
Azért megpróbálom felsorolni a sok szép eredményt:
Kelemen Mónika - Rövid Táv M2 Női: 2. hely
Surán Mónika - Közép Táv M1 Női: 2. hely
Táncos Sándor - Közép Táv M1 Férfi: 3. hely
Berkes Mészáros János - Közép Táv M2 Férfi: 2. hely
Holluby András - Közép Táv M2 Férfi: 3. hely
Búcsúzóul itt egy oldalkép az idei OB nemzetiszín mezeseiről - gratulálok a teljesítményükhöz!
Remélem, hogy hamar oldódik fejem baja, ha nem, akkor... akkor mi lesz? Még egy (gyógy)verseny?