Tanár Úr kérem, én nem készültem! - Crosskovácsi Maraton 2017.
Erre a versenyre most biztos, hogy nem.
Nem is izgultam magam agyon a rajt körül, egyáltan annak is örültem, hogy megtaláltam a hosszútáv blokkját.
Mivel idén semmilyen eredményem nem volt, így tökutolsónak sétáltam be a placcra.
Teljes nyugalommal. Apátia még nem volt (később lett egy kicsi), inkább olyan semmilyen érzéssel.
Csóka Zsoltival próbáltuk meg oldani a hangulatot. Ő talán jobb ebben, mert legalább nem ragadt rá – ahogy a versenyidejét láttam, jujj – ellentétben velem.
Aztán a rajtnál is beragadtam, meg a láncom is leesett egyből az aszfaltról a gyeptéglákra érkezésnél. Így a nagynehezen megsprintelt utolsó előtti helyről, az utolsó utániként fordultam fel… az erdő irányába, az iskola után.
Még kétszer esett le a láncom, de az okára csak akkor jöttem rá (ekkor szoktam), amikor verseny után pakoltam a bringát a kocsiba: már megint nem kapcsoltam be/vissza a kerék ki-berakás után a hátsó váltón a “kuplungot”, aztán ilyenkor lógósabb a rendszer, libeg-lobog minden, ami lánc, és még le is esik.
Nem könnyű, illetve szerintem nem lehet úgymond “lazán venni” egy versenyt. Van, akinek megy, van, akinek nem. Mert az vagy verseny, vagy küszködés. Ha “túra”, meg “teljesítés”, akkor meg minek nevezni? Szóval küszködtem, de sajnálom, nem tudott elkapni a versenyláz, mert nem hagytam (lsd. feljebb, rettenetes sportmunkásság, kellő pihenés nélkül, az utóbbi időkben) és nem is tudtam hagyni – (lsd. később, a rettenetes egyéb megpróbáltatások bekezdésben). Valahogy persze végigtempóztam, a virtuális edzésnaplómba is majdnem Tempo/Endurance edzésnek írtam be, de aztán rájöttem, hogy azért mégse az volt. Különösebben nagyszabású erőkifejtést nem tudtam végrehajtani, de önmonitorozással egybekötött sportélettani tapasztalatszerzésnek kíváló volt.
Közben buzdítottam ellenfeleket, meg az ifjúságot is. Nagyjából ekkor, illetve akkor kapcsoltam ki teljesen, amikor szűk egy óra sport után elhúzott mellettem a Záray Laci / Vas Balázska kettős, akik a középtáv megfelelő dobogós helyeire hajtottak, olyan (hang)sebességgel, hogy utánuk kiabálni sem tudtam, mert szerintem már nem hallották. Mondtam is a mellettem, mögöttem tekerésző Hegedűs Ádámnak (aki amúgy folyamatosan és hangosan azt a helyet kereste, ahol tavaly, az orra előtt keresztbe álltam), hogy nekünk már nem kell erőlködni, s milyen jó látni az ifjúsági mozgalmat íly szépen haladni.
És – itt most nagyon megköszönöm – nekem is sokan szurkoltak. Biztos, hozzátett, hogy átvészeltem ezt a pár órát a hegyekben!
Hogy nem igazán “megyek”, azt onnan is megtudtam, hogy meg kellett állnom, kisdolgozni egyszer. Hejj, ha haladás van, akkor a szervezetnek nincs ideje és energiája a kiválasztással foglalkozni, akkor minden csak a jóféle izommunkának van alárendelve, majd az esemény után lehet ki- és elválasztani, amikor a vérkeringés újra felveszi a munkát a többi szervben is… nálam ez sokszor csak késő este történik meg.
A mezőnyünk ráadásul bitang erős lett. Egyrészt tényleg erős, másrészt, meg minden 40 feletti élkerékpáros ide, a hosszútáv masterkettőbe jelentkezett be szerencsét próbálni. Akadt itt csontsoványra fogyott, folyamatosan edzőtáborban lakó, született atléta, egykori válogatott, minden földi jó. Hát kérem, vége annak a világnak, amikor Kiss Jocó, Vas Peti és Dini sorsot húznak az erdő mélyén, hogy akkor hogyan álljanak a dobogóra!
Írtam fentebb, hogy “frissesség, forma a mélyben”. No meg a pulzus. Azt nem is gondoltam volna, mármint, hogy ennyire…, de ahogy otthon összehasonlítottam az adatokat a tavalyi menettel… kikerekedett a szemem ; hűha! 138-as átlag a 2016-os 160-al szemben… Mintha egy edzőtábor 4-5…. 8-9. napján járnék. Heart Tired. Amúgy izgalmas, mert időben összesen 16 (!) másodperccel mentem lassabban, mint tavaly. És akkor ehhez képest lettem tavaly 3., idén pedig 8. Hűha! Mondjuk a 2014-es XCM OB kivételével, nekem valahogy nincs szerencsém az OB-kal. Vagy lassú defektet kapok, vagy rámjön a hasmars (bár Giro-t lehet így is nyerni – úgy látszik, az könnyebb), vagy túledzem/lefárasztom magam… És az utóbbi három Crosskovácsi sem sikerült a legjobban: vagy nem lelem a kulacsaimat és megfővök, vagy éppen lábadozok a szilvásváradi előreszaltóból, vagy úgy jövök ide és járok, mint most. Az biztos, hogy fel kell kötni a gatyát és tudatosan maratonokra készülni (és járni), ha labdába akarok rúgni a közeljövőben. De most nem akarok. Nincs időm (kedvem) rápihenni, kipihenni – inkább akkor is bringázok, bele az erdőbe vagy épp “rovom a puszta követ”, izgulni, feszülni, alacsony testtömeget tartani sem szeretek (meg nem is tudok – hehe) mostanság, volt már elég önsanyar az utóbbi években. Beneveztem két versenyre, amire volt “kapott/nyert nevezésem” és még egyre, mely különösen kedves a lelkemnek. Aztán ennyi, megyek tízóraizni, ott nyugodtan elmélkedhetek a világ folyásán. Na, ezt jól kimagyaráztam, ugye?
A célba gördülve szerencsére gyorsan tovább tudtam állni. Illetve majdnem. Ott volt a családom, aki teljesen képben volt, hogy mire számíthatnak ma, nem kérdezték, hogy “Mi volt veled?”, de azért lelkesen adták a kulacsokat, szuper jó volt, köszönöm! Meg ott voltak Fityiszék, akik szintén nem kérdeztek (ezt is köszönöm), de nem is adtak kulacsot, sőt szerintem nem is beszélgettünk egy szót se… És még ott volt Vas Peti, aki három és háromnegyed óra kerekezés után egyből visszazökkentett a való világba (ha az nem lett volna elég, hogy féllábbal is 3 perccel lenyom), hiszen 45 másodperc után már ment is a sportszakmai/edzéselméleti szimpózium, melyhez próbáltam jóképet vágva bólogtani: a fájós lába, a wattmérőjéhez passzoló hajtókar tengely- és karhossza, valamint a következő hétvége edzéseinek áttervezése volt a feladatom…. izé… a beszédünk… illetve inkább beszéde tárgya. Pfú… nekem azért kellene egy pár perc aklimatizálódás…
Ilyenkor általában a következő dalok jutnak eszembe szép sorban:
Kicsit ingerültebb változat (22:45-től!)
De ha nagyon nyűgös vagyok (most még nem volt ebben a stádiumban), akkor tudok igazán csúnyát is:
Mindenki választhat kedvére valót a műfajok eme, széles tárházából. Így tessék legközelebb a közelembe kerülni, hahaha!
Hála az Égnek, jött a már-már szokásos délutáni Crosskovácsi-Hidegfront és vele az eső, így hipp és hopp elhúzhattam a kocsihoz (aztán haza), de közben még átvettem az idei kulacs-ajándékot… kicsit meghökkenve, mert valami pigmeus-verziót kaptunk, ami nem igazán passzol a klasszikus, szabványos kerékpáros kulacstartóba. De nem baj, mert nekünk a Boltban szerintem van hozzávaló tartónk: Ilyen ni!
Nemsokára már otthon feredőztem a kádban, majd családilag szülinapoztunk egyet (nem az enyémet ünnepeltük), amihez (azaz a tortához) szintén próbáltam jófejet vágni, de sajnos megint csak nem ment tökéletesen…
Ahogy az írás elején is említettem, vannak kisebb harcaim mostanság.
Az utóbbi hetekben ilyenekkel küzdök:
Igen, egyszer, hogy egy jó presszót alkossak a pall-yotz-féle Burundi-ból… sajnos lassan értem oda a kamerával, pedig ez már egész tűrhető lungo volt, színre, szagra, créma-ra, küllemre – tényleg!
Másrészt meg…
… és ez tényleg fájdalmas – a képeken az étkezésenként kiköpött fog-alkatrészek kis mintakollekciója látható…
… nem tudom, gond van – nincs gond… egy (több) komolynak tűnő szájbéli műtétre készülök, s ennek előzményeként fogaim méretcsökkentésre kerültek, tetejükre pedig egy átmeneti sapka… mely 1-2 nap alatt ripityára törik, szabadon hagyva a “nyitott” fogmaradványokat. Kicsit olyan érzés, mintha 7-8 fog lyukas lenne, már kifúrattak, s az idegek és minden ami végződés, az szabadon lenne a szájszerkezetem mélyén – érzéstelenítő nélkül. Evés, ivás, lélegzetvétel és alvás a felejtős-küzdelmesen-fájdalomcsillapító segítségével megoldható kategóriába tartozik. S ez így megy már lassan két hete. Az 5 napos pünkösdi hosszú hétvége volt a legkeményebb, azóta voltam már újrakupakoláson, de már a hazaút során pattogtak le a szilánkok. A legjobb, amikor reggel, ébredéskor az ágyban is találok belőlük.
De kemény vagyok (keményebb, mint a letöredező fogvédő), még élek, tehát hurrá!
Hangulatom, közérzetem ennek fényében… mondjuk úgy, hogy nem jó.
De ugye, majd megjavul! Megjavul?
Néha egészségügyi sétákat teszek a környéken…
De nincs nyugtom…
Basszus, még a játszótéren is ezt éreztetik velem…
Hamm – bekaplak! Gyorsan kiütlek fogsor, fogfájás és utána már lesz energiám a családra, munkára, mindenkimásra és egy kicsit a sportra is koncentrálni!
