Megtörtént az erre az évre szánt rendes, őszi külföldi kirándulás is. Idén, rendhagyó módon nem a kollégákkal és nem is Vas Petivel lazítottam a versenyzés után, hanem egy harmadik fába vágtam fejszémet.
A Bükk Maraton utáni gutaütésben, a tarlón kaptam el Takács Tamást (azaz Tufit, aki a BikeMag one-man-show-ja éppen), hogy lesz "valami" országúti világbajnokság, itt nem messze, Toszkánában, Firenzében, s ez bíz engem nagyon izgatna. Mondhatni hagyományosan nagyon kedvelem ezt a vidéket. Családi örökség.
Már elsőre úgy tűnt, Őt is izgatja a lehetőség. Mindketten jól elgondolkodtunk. Később, mivel nem nagyon jelentkeztem, rákérdezett nálam, hogy akkor mi a helyzet, de én éppen negatív voltam (a szokásos hezitálás), majd nagyjából két héttel az esemény előtt végleg eldöntöttem: egy hét Olaszország minden évben kötelezően jár a (kerékpáros) embernek! Tehát lesz egy kis versenynézegetés és jó sok bicajozás (ahogy szoktam: "széjjel csapom magam") az "Őshazában".
Megegyeztünk. Én adom a sofőrt (magamat), az autót, háztól-házig szállítom a sajtót, ami pedig az útiköltséget finanszírozza.
Rögzítettük az indulási és hazaérkezési időpontot, ennek tudatában kivettem a szabadásgomat, kiválasztottuk mely versenyeket nézzük meg, majd foglaltam is a szállást. Meglepő módon sikerült a pályától mindössze 32km-re, elővárosi környezetben (ez itt ipartelepek sorát, gyorsforgalmi autóutak sűrű pókhálóját jelenti), de mégis a hegyek lábánál (kitűnő kerékpáros starthely) lakást intéznem. Az ára természetesen nem volt eget verő, bár szolgáltatás (reggeli, ebéd, vacsora) nem foglaltatott benne. Hál' Istennek, mert akkor aztán gondolkodhattam volna, hogy miképp lavírozzak a felszolgált fogások között. Így legalább kedvemre megoldhattam a táplálkozást!
Tufit már vagy tíz éve ismerem. Akkor őt, mint kezdő újságírót kaptam a nyakamba a leogang-i Kona prezentációhoz, ahol is ő, mint kezdő montis fogta magát az első tesztnapon és a freeride pályán követni kezdte a nagyobb tapasztalattal rendelkező másik magyar sajtós kollégát. Majd kis híján föld körüli pályára állt... végül landolt. A hetet és az információgyűjtést a zell am see-i traumatológián folytatta, a program végeztével hazahoztuk. Itthon még várt rá némi operáció. Azóta nem voltunk együtt üdülni, de rendszeresen találkoztunk a boltban, versenyeken, szóval nem voltunk ismeretlenek egymásnak. Kerékpározni is szeret, nyomni is tudja, ha kell, ő is ír és fotóz én is írok és nyomkodom a kamera gombjait - a tervek szerint el leszünk egymással.
A beszámoló rendhagyó lesz! Senki ne várjon versenyközvetítést, mert azt lehetetlen a helyszínen kivitelezni. Az csak a tévé-monitor mellől megy. Vagy a neten lehet követni. De idegenvezetéses városnézést - dómokkal, keresztelő kápolnákkal, harangtornyokkal és egyéb remek műemlékekkel megtoldva - sem fogok biztosítani. Ez utóbbit én már kiskamasz koromban kétszer is letudtam, akkor térdig koptathattam növekvő lábaimat Toszkána városainak kövezetén, tehát az a "feladat" kipiálva. Ha valakinek "olyan" képekre lenne szüksége, ahol a kicsi Dini áll Siena kagyló alakú főterén vagy épp a Pisai Ferde Torony sokadik emeletéről integet, az szóljon, majd archiválok belőlük és felteszem ide, de egy másik írásba.
1. nap
Start reggel 6 óra után Budapestről, és egy gyors objektív felvétel Székesfehérvár mellett az autópályán. Mellesleg kapucsínó ivászat és a "besar a.s." című kamion megtekintése, amin Tufi a határig röhög. Tankolás és szlovén matrica vételezése, majd húzunk tova.
Komoly sportmúlttal rendelkező útitársammal jókat értekeztünk a sportolás elméleti és gyakorlati kérdéseiről, rengeteg közös gondolatunk volt az edzéselmélet, sőt a táplálkozás területén is. Bár, ez utóbbiban ő nem olyan szigorú (magával), mint én, de helyén kezeli a dolgokat. Szerencsére szeret beszélni a régi és új versenyekről, versenyzőkről. Még jobban szereti saját, sikeres megmozdulásait elemezni. Meg is állapítottam magamban, hogy jutott neki önbízalomból bőven. De hát másképp nem lehet versenyezni (sem)! Ezekről az "élményeiről" szívesen "beszéltettem", mert egyrészt érdekelt, másrészt sokat tanultam belőle/tőle, harmadrészt nem aludtam el a volánnál. (Ő sajnos nem vezet. Illetve vezet, de nem szeret...). Nagyon szeret viszont morogni, méltatlankodni és... hogy is mondjam... jó hangosan felkiáltani, hogy például "azt...a...kib....jó...k....enit..". Ezt naponta sokszor és lehetőleg a legváratlanabb helyzetekben és okok miatt. Néha konkrétan a frász jött rám, hogy mit tettem, de hamar kiderült, hogy mondjuk épp egy aznapi fotója tetszik neki nagyon. A legjobban viszont a mellette ülőt szerette elemezni, mely lehetőséget - nem sok sikerrel ugyan, de - mindig próbáltam rövidre zárni, mert az egy egy hétig külföldön tartózkodó, összezárt két fős csapatnál nem célravezető tevékenység.
Ha nem beszélt, akkor aludt. Számoltam, oda- és visszaúton is 3-3 szundítással ajándékozta meg magát. Nem (dehogynem) sajnáltam tőle, főleg, hogy miután az odaúton az utolsó szunya után felébredt, közölte: hhahhh, az a sz@r az ilyen autós alvásokban, hogy minél többet alszik az ember, annál álmosabb lesz!" Megértéssel és átéléssel hallgattam panaszát, majd nyomtam tovább, mert még 150km hátra volt és éppen az Appenninek kanyargós sztrádáján lavíroztam, őrülten rallizó kamionok árnyékában.
A szlovén határ előtt megkértem, hogy ragassza fel a matricát. Ja, az nincs! He? Nem volt. Hümmögtem párat és nyomtam a gázt, mert szerencsére korábbi útjaimról tudtam, hogy a határ utáni első kútnál lehet még venni. Probléma megoldva.
Sokkal később... fényes kijelzők jelzik, hogy helyes az útirány:
Hipp és hopp, fél nap utazás és meg is érkeztünk!
A laza 960km vezetés után szélsebesen elfoglaltuk a szállást. Esküszöm, nem találtuk volna meg az ipari-elővárosi környezetben, ha előző nap a boltban meg nem nézem a Street View "szolgáltatás" segítségével a környéket. A nagyjából vele szemben lévő, üres üzlethelyiségről - amire valamiért emlékeztem - jöttem rá, hogy csak meg kell fordulni, s lám ott van: "Affitacamere - Il Bagnolo"! Működött a dolog! Hihetetlen ez a mai világ!
Még az autózás végén pattant ki fejemből az isteni szikra (...), hogy ha időben leérünk, próbáljunk meg bejutni Firenzébe és lezavarni a sajtós akkreditációt. Hoppá, nem is említettem, de képzeljétek én is a sajtó képviselője voltam, bizony ám! Regisztráltam, Tufi írt két levelet az érdekemben, s már jött is az e-mail és az sms (!), hogy minden oké! Kecsegtető volt, hogy egy kicsit majd közelebb kerülhetek a tűzhöz, talán látok is ezt-azt.
Nem sokat vacakoltunk, egyből bringára pattantunk. Mit nekem (nekünk) egy kis sportolás, sőt még jól is jöhet az átmozgatás egy ekkora út után. Tufi otthon hagyta a sisakját (a szemüvege meglett, pedig amiatt is elmormolt egy-két sort) meg a lakatot, de szerencsére elvolt nélkülük a héten (a sisak kérdést megúszta, lakatot pedig én is hoztam).
Emlékeim szerint este 8-ig, Tufi szerint 7-ig lehetett regisztrálni, így nyomtuk neki befelé a négy (majd két) sávoson, mint az őrült.
Ekkor realizáltuk, hogy a közlekedési szabályokról tanultakat érdemes felülvizsgálnunk, és jobb az ösztöneinkre és rutinunkra hagyatkozva "sodródni" a forgalom "ritmusával". Azaz: errefelé közlekedni az maga az a anarchia és a káosz - mely mégis zökkenő- és súrlódásmentesen működik. Hamar felvettük a helyiek tempóját, s gond nélkül mentünk szembe a forgalommal, bele az egyirányúba, kis autópálya, a piros lámpát meg egyszerűen ignoráltuk... A töméntelen mennyiségű robogóssal és a kivilágítatlan kerékpárosokkal célszerű volt vigyázni, de némi szlalomozással mindent megoldottunk!
Itt már a belvárosban, az Arno partján, a pályán robogunk...
A sajtóközpont a valóságban 6-kor zárt, tehát egy órával lemaradtunk a lehetőségről. Ráadásul nem is ott volt, ahová képzeltük... Rövid bánkódás után elkezdett kopogni a szemünk az éhségtől, s még én is (!) péksütit kívántam... Nem nehéz bűnbe esni errefelé. A látvány... de ha becsukom a szemen, akkor is az illatok mindenütt ott vannak. Választottam egy spenótos valamit, miközben Tufi egy pizzaszeletet, a szúnyogok pedig Tufit ették.
Érthető, ha csorog a nyál egy ilyen kirakat láttán, ugye?
Elnyammogtuk, majd egyből sipirc haza a töksötétben.
Halálközeli élmény volt a városból munka után hazaáramló folyamatos kocsisorban illetve mellett nyomulni. Ferihegyi reptéri gyorsforgalmi út a köbön, folyamatos ki-be-le-fel ágazásokkal, többsávos körforgalmakkal megtűzdelve, közben figyelni a táblákat, hogy ne kanyarodjunk helytelen irányba. A hosszú nap után, este 11-kor tértünk nyugovóra...
(68km-t tekertem)
2. nap
A reggel egy kis térképészkedéssel indult, egyrészt a sajtóközpont, akkreditáció pontos helyzetének, másrészt az "alternatív" (maximum 2x1 sávos utak használata) Firenzébe jutás útvonalának meghatározása miatt.
Reggeli után már indultunk is a hegyek felé - mert ezt, egy remek kerülőt találtam ki mára, magunknak. A tervezett 65km helyett ugyan 85 lett az út, de sebaj. Tufi kicsit nyöszörgött, hogy nehéz a szatyor a hátán... nem volt ugyanis rendes bringás hátitáskája - hát hogy lehet így eljönni!
A SS325-ös úton, Prato-Vernio között végzett bemelegítés után rátértünk a tízensok százalékos meredélyek gyakorlására, Montecuccoli irányában:
A hágó tetején Tufi jelezte, hogy ez fárasztó volt, lazábban kellene menni. Kérdeztem, hogy miért nem vált le elől nagytányérról? A válasz: "hogy mi a....i...pics....ba...tt..ku...tenit." és a többi és a többi...
A hangzavar mellett, ráadásul még én voltam a hibás, mert nem szóltam időben... Öööö... most akkor én tekerem azt a bringát (is) vagy csak az enyémet? Mit tudom én, hogy ki, hogy szeret hegyet mászni, annyi emberrel tekertem már együtt. Egyik pörget, a másik tapos. És akkor jöhet még az, hogy nem kell be(le)szólni másnak. Hát ezért maradtam csöndben. De egy képet azért készítettem az ominózus 46:25-ről:
Próbáltam inkább a szépet felfedezni körülöttem:
Miután kijöttünk a hegyek közül és volt némi tájkép előttünk, Tuf is felkiáltott: "Toszkána, Te csodás!" - ehh, na végre, tud azért ő szépen is szólni! Persze lehet, hogy csak a mellettünk elrobogó Astana különítmény hozta helyre a lelki egyensúlyát. A regeneráló tempóban haladó csapattal esélyünk sem volt egy métert semmi menni, csak néztük, hogy távolodnak, közben meg nyomtuk azért mi is...
Amúgy nem volt hiábavaló a sietség, mert hamar a napi, dél előtt fogyasztandó kapucsínónkhoz (szigorúan, az olasz kávézási tradíciók miatt, már ha nem akartuk magunkat kinevettetni tudatlanságunk okán) kellett jutnunk, amit egy út menti Bar-ban (így hívják a kávézókat) ejtettünk meg:
Hmmm... tényleg tudnak valamit. A "megfelelő" kávé, a tej, a gép, a "szakértelem" - vajh' mi lehet az oka, hogy itt ilyen jól sikerül? Valószínű, hogy mindegyik.
Képzeljétek, cukorral ittam - hiszen mégiscsak kerékpározás közepette voltunk, kellett az energia!
Egy pofaszeles lejtő után hamar Firenzében voltunk. Hamar rájöttünk, hogy itt nem vicc a kerékpározás. A bácsi épp balról előz minket felfelé... teljesen komolyan mondom!
De nem csüggedtünk, inkább ügyesen megtaláltuk a RAI épületét, ahol Tufi elintézte a formaságokat. Itt is van a kártya a kezemben:
Visszamentünk a versenyközpontba, lezártuk a bicajokat, és mentünk a pályára, az egyéni időfutam végét-befutóját élvezni, dokumentálni.
Azt már itt és előre jelzem, hogy magukról a "látott" versenyekről lényegében semmit nem tudok. Illetve nekem is meg kellett (kell) néznem, el kellett olvasnom a neten a részleteket, hogy mi és hogyan történt pontosan. Hiszen én csak "lófráltam" a kordonokon kívül, s fotózgattam a versenyzőket, valamint a pálya menti életet...
Miután eluntam a lófrálást, beültem a sajtós lelátóra, ahol az éppen befutókat élőben, a pályán zajló eseményeket pedig a kivetítőkön, tévéken keresztül nézegettem:
Mikor közeledett a nagy nevek érkezte, lementem a célvonal mögötti területre. Itt komoly figurák gyülekeztek már ekkor:
Hogy ki kicsoda? Többségében - szégyen-gyalázat - fogalmam sem volt róla, de megtudhattam a nyomtatott rajtlistából.
A tömegben éppen egy igencsak kihajtott pro zuhan kerékpárostul a földre... többen próbálják megtartani:
Ő Chavanel, a franciák reménysége - de nem volt éppen elégedett magával:
Bradley Wiggins is "begurult"... először a célba...
... majd dühbe, és egyből fel is lökött egy piros mellényes fotóst, akiről úgy gondolta, hogy útban volt neki... (amúgy nem, akár ki is kerülhette volna, de ha az ember agyát elöntötte már az adrenalin - akkor tudjuk mi van)
Pedig elégedettnek kellett volna lennie, mert igencsak összerakta magát és "összehozta" a második helyezést...
Nekem nem tetszenek a tetoválások. Főleg nem - ezeken - a bringásokon. Szupervékony mindegyik sportoló (igen, annál is vékonyabb, amit gondolnánk) és a nyüzüge karjukon, lábukon "felcsillanó" ábrázolások... hát... ők tudják! Számomra - mondjuk így - "elég kontrasztosak".
A nagy tömeg viszont már a világbajokot, Tony Martint rejti:
Ott csücsül a földön, ni! Talán hagynak neki egy kis levegőt?
Mellesleg rájöttem, hogy miért ment jól Sir Bradley! Hát azért mert ma kör alakú lánckerekeket használt a jól (?) megszokott/bevállt O-Symmetric oválisokhoz/ellipszisekhez képest... vagy nem?
Az eredményhirdetés a befutó után nagyjából öt perccel történt. Erre rá lehetne szokni idehaza is!
Teleobjektívemmel leskelődtem - a fotós mellény Tufié volt, így ő ott tülekedhetett a számukra (fotósok) fenntartott pulpituson.
Doppingteszt (minta adás-vétel) után egy röpke sajtótájékoztató következett:
Meglepetésemre Wiggins volt a legkommunikatívabb, majdhogynem sztorizott is élete közelmúltbéli időszakáról. Cancellara valószínűleg csalódott egy kissé, meg gondolom ki is hajtotta magát. Vagy egyszerűen csak baromira unta, s ezért volt flegma. Tony Martinon is látszott a fáradtság, de próbált erőt venni magán és válaszolni a kérdésekre. Valószínű, hogy mindhárman egy masszázságyon feküdtek volna inkább, egy közelebbi vacsora reményében. De azért nem lesz világbajnok (vagy dobogós) minden nap az ember! Ez is a feladat része.
Este még megnézhettem szobatársam csokiját - ez egy tábla tömege (nekem éves adagom... se):
Egy kocka 50 gramm:
(116km-t tekertem)
3. nap
Délelőttre szóló bringázást terveztem. Ráadásul Tufi nem akart olyan korán (??? 9:30 !!!) indulni, mint tegnap. Legalább a reggeli után hamar nekivághattam a hegyeknek.
Az első Tobbiana-Aquarone felé, 17 kilométeren 14km/h-s átlagot nyomtam, tehát meredeken emelkedett.
Egy alsóbbrendű utat koptatok éppen:
Stílusos épületek szanaszét, de nincs megállás, csak a sport!
Célom a "közelben" található két tó, a Lago di Suivana" és a "Lago Brasimone" felkeresése volt...
A környékbéli kerékpáros öregfiúk, miután megitták a kávéjukat, beöltöznek és tovább gördülnek:
Én is gurulok és közben lenyűgöz a látvány:
Egy pillanatra csak megállok. Bagni településen fogyasztom a "kötelező" kávémat:
Ismeretlen kávémárkákkal találkozom utam során. Mexico... Café d' Emme... és a többiek. A pultos néninek mondtam, hogy: "perfetto". Kijavított. Nem perfetto, hanem "buono". Ezentúl így köszöntem illetve dicsértem meg minden kávét, s úgy láttam nagyon örülnek neki!
Arra jöttem még rá az itt töltött napok során, hogy nagyon tetszik az itáliai-indusztriál építészet, még akkor is, ha pusztul. Itt valahogy máshogy jelenik az elmúlás...
A közlekedés pedig, mint már az első napon jeleztem, maga a csoda. Nem görcsölnek, anyáznak, hanem megoldják. Szűk az út és két teherautó találkozik a város közepén, kanyarban lévő hídon? Tolat, halad, tolat, kanyarodik és megy tovább Isten hírével:
Hogy itt a végén egy kicsit megdörzsölte a szalagkorlátot a plató széle? Oda se neki!
Én viszont odatettem még magam, mert nem volt elég a mászásból, így már majdnem otthon voltam, amikor még felnyomtam egy kanyarra (elvileg rövidítés, de ez a gyakorlatban soha nem jön össze), Migliana, majd Prato felé. Jól jött a 34:30-as legkönnyebb (tudom, hogy "ciki") áttétel a nap végén!
(110km-t tekertem)
4. nap
Hajnalban a laptop bekapcsolásának és a billentyűzet kopgására ébredtem. Tufi dolgozni kezdett. Én is. Megterveztem a mai bejutást egy másik - még alternatívabb - útvonalon. Így sikerült 45km helyett 111-et tekerni csak odafelé... Azt hiszem valamit (mondjuk egy lapot a térképből) kihagytam a számolásból. Van ilyen.
Az elején egyből elkószáltunk Pistoia túlfelére, majd vissza.
Nem túl könnyedén, de megtaláltuk az utat Vinci felé. Erre van a San Baronto emelkedő, mely egy jó kis húzódás hazai szemmel, de valószínűleg nem fogja megrostálni az elit mezőnyt.
Tetején emlékmű:
Lefelé gurulás közben feliratokat lehetett olvasgatni az aszfalton - a versenyen majd szembe jönnek a sportolók:
És a kapucsínó ivászat sem maradhatott el. Sajnos a külföldi válogatott lányok társaságát nem élvezhettük, mert épp távoztak, mikor mi helyet foglaltunk...
Tufi evett is, én csak ittam.
Az út végén nagyon lassan mentünk. Tufi le-lemaradozott- Azt mondta, hogy pont 1/2km/h-val megyek gyorsabban, mint az neki kellemes lenne... Nem is volt kilométerórája. Ja, a megérzések! Nekem meg pont kellemes volt az a tempó. Ilyenkor mi van? Firenze előtt Tufi eltűnt egy boltban vízért. Pár perc múlva egy üveg Gatorade-del jött ki. Állítólag a boltos bácsi beszélte rá, hogy nem jeges teát (az már rég nem víz) vegyen, hanem ezt... Aham, szóval eléhezett a srác, csak...
A nagyvárosban egyből egy kávézóban hagytam, hogy táplálkozzon. Tetszik látni a logót a jobb felső sarokban? Még visszatérek rá. Én meg elhúztam Fiesole-be, a verseny legmagasabb pontjához, az U23-as kategória mezőnyversenyébe bepillantani, odafelé hegyet mászni (ha nem lett volna elég az eddigi tekerés), fotózni, élményt gyűjteni.
Útközben megpihentem a San Domenico út egy kanyarjában, ahol a lengyel szurkolók voltak az urak:
Ha a "fiatalok" versenye alatt ekkora a felhajtás, mi lesz itt vasárnap az elit kategória megmozdulásán? (Eső? Mert azt az egyet biztosra ígérték...)
Ez már a Piazza Mino - Fiesole főtere. Némi kordon (végig a pálya mentén), lelátó, kivetítő, szurkolók, helyiek...
És egy mini expo, ahol vagyonkért lehetett fontos vagy kevésbé szükséges kerékpáros használati tárgyakat vételezni.
S már jön is a mezőny!
Két kanyart vártam, aztán kezdtem én is éhes lenni. Eddig "csak" gyümölcsöket ettem aznap. Útközben, egy piacon vásároltam be becsületesen. Egyszerűen nem bírom megállni, ha zöldségest látok, hogy ne vegyek tőle minimum két kiló portékát. Így került a zsákomba 3 barack, 3 körte és vagy egy kiló szilva. Ezen éltem eddig ma, de most durva csábítás kerített hatalmába. Egy "pasticceria" - jajj nekem! Kisebb vagyont hagytam ott, viszont az enyém lett egy gyönyörű barna cipó, egy mazsolás kalács és egy kazal édesség:
Nem mondom, hogy nem nyomta a hátamat a felhalmozott csemegék egyre növekvő súlya. Tehát a gyümölcsöt sebtiben elfogyasztottam. Az édességet meg nem... hogy majd tartalékolom. Ez olyan jól sikerült, hogy haza is hoztam Budapestre, a családnak adtam reggelire. A beosztást, önuralmat azt hiszem lehet tőlem tanulni!
A célba legurulni nagy élmény volt, bár közben majdnem elgázoltam az egyik faluban egy temetési szertartást. A kőlapokon nem tapadt annyira a 23mm-es külső, csúsztam rendesen a menet felé...
Pont leértem a befutóra, amit a szlovén Mohoric nyert. Tavaly junior világbajnok, idén - elsőévesen - U23-as. A karrierje (?) valószínűleg bebiztosíttatott a következő pár évre...
Egy másik srác pedig nyilatkozik:
Wattmérő, wattmérő...
A kései szállásra tekerés során megkaptam az "aznapit" (bár jó volt az heti kegyelemdöfésnek is), miszerint: "Tipikusan illik rád az a mondás, hogy, aki nem tud lassan menni az gyorsan sem." Hát... ezt jól elraktároztam lelkem mélyebb bugyraiba, s majd ha lesz időm, gondolkodom a télen, hogy mit szúrhattam el eddigi életem során...
(166km-t tekertem)
5. nap
Megint egy nagyreményű szóló tekerés, majd délutáni lazsálás a szálláson volt a haditervem.
Pistoia után egyre ksiebb utakon Prunetta és Prataccio (de szép településnevek) városkákon áthaladva nyomtam fel és fel és felfelé...
Egyre szűkebbek az utcák is...
Lima város után csodálatos ipari-duzzasztó komplexumot láttam:
A fő terv a Passo Croce Arcana - lett volna, a maga 1669 méteres magasságával. Mielőtt nekifogtam volna a megvalósításnak, elfogyasztottam a kapucsínómat Melo kávézójában. Még jó, hogy megtaláltam a kis üzlethelyiséget, mert egy meredek hegyoldali kert tetejében volt eldugva. Nem is értem, hogy a helyi idősek, hogy tudtak oda felmászni... mert velük volt "tömve" az egység.
A mászás kezdete - egy néni 12km-t mondott. Egy bácsi meg azt, hogy nem lehet aszfalton teljesen feljutni a tetejére, és legurulni a túloldalon. Hmmm... nem ismer ő engem... De valamit tudott. Ki fog nyerni?
Az idő nem volt különösebben barátságos. Persze felfelé átlalában jobban érzi magát az ember, de lefelé... az mindig titok. Egy mini mellény volt csak nálam, reménykedtem, hogy elegendő lesz a lejutáshoz.
Lassan ködbe veszett minden. Pedig épp az erdőhatárhoz értem.
Majd az aszfalt végéhez. Tényleg vége volt. A bácsi nyert. Meg sem próbálkoztam az átjutással, mert lett volna még nem kevés szint és kilométer, s a helyi downhilles srácok sem javasolták a karbon országútival történő schotterezést. Utólag megnéztem, leírásokat olvasgattam, ahol azt írják, hogy ha valaki "dózer fetisiszta", akkor az talán bevállalhatja... Az vagyok, de most nem voltam felkészülve ekkora kihívásra - mármint technikailag.
Így visszafordultam és egy szélárnyékos parkolósarokban, két lanovka maradvány tövében majszoltam egyet a fiesolei mazsolásból...
Az a sárga szín a kalács belében, azt mitől lehet, tudja valaki?
Juteszembe! Ezen a napon realizáltam, hogy lassan már a szintetikus tápoktól sem tudok menni (csak versenyen) - vittem magammal nápolyit, szeletet, és miután betoltam őket tekerés közben fájni kezdett a fejem, szédültem, sőt hányingerem is volt. Valamint 20 perc múlva megint éhes voltam. Sőt éhesebb, mint előtte... De a "hagyományos" étkektől (például ez a kalácsféleség) illetve a gyümöcsöktől teljesen helyre jött az energiaháztartásom. Mi történhet(ett) bennem vajon? Jól átalakultam, az biztos!
Legnagyobb meglepetésemre elindult a kötélpálya - komoly hegyikerékpáros forgalom volt ám arrafelé!
Hazafelé San Marcello felé kanyarodtam, hogy mégse kelljen 100%-osan ugyanarra tekernem egy napon belül.
Megint egy szép "elmúlós" részlet...
És egy másik...
(137km-t tekertem)
6. nap
Még előző este megbeszéltük, hogy ma - a nagy napon - nem bicajozunk.
Egyrészt macerás előszedetni hajnalban a háziakkal a bringákat (reggel fél nyolckor még aludtak), másrészt fáradtak is vagyunk (hát még én...), ráadásul hajnali 6-kor leszakadt az ég, beindult a szélvihar, majd elfútta a házat. Ez a kép fogadott minket az erkélyünkön:
Autóba ültünk, és kis autópályázás után a tökéletesen jelzett útvonalon a sajtós parkolóban találtuk magunkat. A táblát kitettem a szélvédő alá - tuti, ami zicher alapon!
Érdekes mód, Firenzében nem esett (még), tehát remek alkalom adódott egy másfél órás verseny előtti sétafikára - kultúra magunkba szippantása, de csak módjával!
Egy kapucsínóval kezdtünk természetesen. A barista fiatalember barátságosan (és kivételesen angolul) érdeklődött, hogy látjuk a helyzetet, kire tennénk voksunkat? Ez egyébként nem furcsaság errefelé - mármint, hogy érdeklődnek, illetve ismerik a kerékpárosokat, magát a sportot - kedves szállásadónkkal is többször szóba tudtunk elegyedni a témáról. Persze biztos, hogy a fociról és más sportokról is tudnak ennyit, de, hogy a kerékpározásról... nekünk ez szokatlan volt.
A pálya mentén is haladtunk, és a kisebb utcákban is, érintve például az ócskapiacot:
Na, tessék - hát nem a keresztelőképolnához értünk?
Ekkor már szemerkélt...
De nekem remény vagy napsugár csillant a szememben! Emlékeztek a pár nappal ezelőtti kávézóra? Nem mondtam akkor, de nem adtak (el) a nevemre szóló relikviákból (pedig megnéztem a neten - elvileg rendelhető, kapható). De most! Tratataaa!
Így néz ki a vásárfia - ilyen aztán nincs mindenkinek:
A csészén is van természetesen logó, mellesleg egy firenzei látkép körbe-karikába. Hú, de boldog lettem egy csapásra! Jöhet most már akármilyen idő! (Jött is, de nem akármilyen.)
Ez a zöldséges meg maga volt a hab a tortán - mintha nekem találták volna ki Firenzét!
Igaz - be kell, hogy valljam - nem voltam teljesen elégedett a zöldség-gyümölcs felhozatallal. Nem vagyok egy nagy magyarkodó-gourmand, de a hazai bitzony jobban ízlik. Itt minden szép (és nagy), kerek, szabályos, formás, hibátlan - csak épp vízízű... és nem olcsó. Az átlag kilónkénti ár 2 Euro (600,- Forint)... Ennél olcsóbb, ha az ember pizzát, szendvicset eszik, az nem tűnt olyan vészesnek. Csak attól nem lakom jól, mint tudjuk...
A helyiek nagyon kitettek ám magukért a kerékpárverseny kapcsán - esküvői ruhaszalon kerékpár díszlettel a kirakatban:
Ugyanez az elv lakberendezéshez kapcsolva:
A nem helyiekhez kapcsolódva volt egy "kellemes" élményünk. Ugyanis betagozódtunk véletlenül egy turistacsoportba. Naná, hogy magyarok voltak... S mi volt az első mondatfoszlány, ami megütötte a fülünket? "Jajj, már megint ezek miatt a biciglisek miatt nem lehet itt közlekedeni, hogy a ... vigye el!" Meg is állapítottuk, hogy ez az ami miatt nem lesz idehaza soha és semmi... úgy általában. Érdemes összehasonlítani a kávézóban/szállásunkon tapasztalt hozzáállással...
Tufi itt azt a tudományát mutatja be, hogy milyen "jól" meg tudja értetni magát a hivatalos személyekkel - az csak a látszat (lehet, hogy a szél fújta neki), hogy izomból" nekifeszül a rendőrnéni kinyújtott karjának.
Én inkább a háttérben maradtam, s - Tufi által igencsak elítélt - megalkuvó módon kivártam soromat.
A mezőnnyel együtt, Lucca felől megérkezett az esőfelhő is:
Már szakad, de az ablakokból biztonságos és száraz a kukkolás:
Először a pályabiztosítás érkezett. Érdekes volt, hogy sok rendőrmotoros nem húzott kesztyűt ebben az időjárásban... és volt olyan, akin kerékpáros ujjatlan kesztyű volt. Csak keveseken láttam komolyabb védelmet. Ha nem is esik el, de nem fagy le a kézfejük a több órás, szakadó esőben történő csapatás során?
A mezőny eddig több, mint 100km-t tekert aznap, lényegében síkon. Ezután mentek fel a 16km-es Fiesole-körre, mely egy hosszabb, de lankásabb (?) emelkedővel indult (ez a San Domenico), majd a második felében volt egy nagyon meredek, de rövid kaptató (Via Salviati). 10 kört kellett menniük... Az utakat frissen aszfaltozták a verseny miatt - s sokan, például Cancellara is - panaszkodtak a sok friss felfestés - csúszóssága - miatt!
Ebben, a még lent a városban lévő kanyarban szerencsém volt látni némi ügyetlenkedést, várakozást a kisérőautóra, korábban bukott bringásokat tanácstalanul álldogálni...
Miután kinézelődtem magam lent, elindultam felfelé... közben elnyaltam idei első fagyimat. Hát, nem volt rossz, de ennyi. Nem fogok visszaállni az édességzabálásra, az már biztos.
Azt találtam ki, hogy felfelé, ahol lehet a jobb oldalon megyek, majd lefelé is. Csak felfelé a jobb, az ugye lefelé a bal... érthető, nem?
Komoly szurkolói apparátust lehetett látni, végig a pálya mentén... Fura, hogy egy angol sem fejezte be a versenyt. Elszoktak a nyári európai versenyzés során ilyen időtől? Vagy már pont elegük volt belőle és akkor még most is...?
Gyors ütemben fogyott a táraság. Nem kellett hozzá két-három körnél több, hogy a mezőny létszáma a felére-harmadára apadjon...
Szemben a Ballerini Fan Club látható, illetve egy kerékpáros emlékmű (ez utóbbiból rengeteg van errefelé).
A pályán hömpölygött a víz és néha a versenyzők is...
Majdnem felértem a tetőre, mikor (megint) magyar szó ütötte meg a fülemet. Felnézek az ernyőm alól a kőpárkányon álldogáló három fős társaságra, köszönök nekik. Az első srácot nem ismerem, a másodikat sem, de a harmadikat igen! Nagy András, a szegedi Maniac kerékpárüzlet vezetője, régi ismerősöm. Gyors kézfogás, bemutatkozás a többieknek. Akkor én itt meg is telepedtem egy 20-25 percre. Beszélgettünk, áztunk (nekem ekkor, az ernyő ellenére, már minden porcikám karfiolosra ázott), de nem fáztunk. Úgy látszik, a 15-17 fokos eső nem hűt eléggé...
A főtérre már nem jutottam fel, mert szorított az idő (lassan négy órája kutyagoltam), el kellett indulnom lefelé. S mintha a távolban, az égen, világosabb felhők, netán felhőmentes övezet tűnt volna fel?
A sporttársak meg csak rótták a köröket. Ha úgy gondoltam volna, akkor beállhattam volna egy pályamenti sátorba, hogy laptopon, tableten, okostelefonon vagy éppen tévén követhessem a közvetítést. Sokat ugyanis nem tudtam az aktuális helyzetről. Azt láttam, hogy van az elmenés, benne a lengyel sráccal (Huzarski), meg, hogy az olaszok nagyon dolgoznak az ügyön, sőt egyszer ők is bekerültek egy elmenésbe (Visconti révén).
Ez meg mi a csuda? A parkolóban kísért a múlt?
A nézők bringái parkolnak...
Megnéztem ám, hogy milyen bicajokat tekernek. A csili-vili külső sokszor egyszerűbb műszaki tartalmat rejt, mint gondolnánk. Karbonnak látszó aluminium váz, nincs mindenkinek Dura Ace, vagy 11-es Record szettje... és - hogy megnyugtathassam magam - rengetegen használnak SPD pedált. Azt viszont még a "fullos" országútikon is.
Tényleg derül az ég...
Sőt, az eső is elállt!
A szurkolótábor egy része még mindig fedezékben van. Szerszámok kikészítve. Ha éppen jön a mezőny, akkor kirohannak a házból a tévé elől és indul a csinnadratta:
Az utolsó körök egyike, a maradék banda nyomja rendületlenül:
Ez pedig már konkrétan az utolsó kör eleje, lent a városban: a két "neutral car", tetejükön a Shimano által biztosított pótkerékhalmokkal és a DI2-vel szerelt neutral bringákkal, még egyszer nekivág az emelkedőnek. A két autó "kezet fogott" egymással (gondolom az egyikből a soför, a másikból egy szerelő vagy mitfahrer). Nagy kő eshetett le a vállukról, megcsinálták. Kemény lehetett ez a több, mint hét órányi rallizás fel és le...
Csodálom a megmaradtakat - például, hogy nem fagytak meg? Tényleg semmi zsír nincs rajtuk, ami szigeteljen...
Hehe, most jön a legjobb! Lefelé, a pálya mentén mindenféle kidobált szemét közt mibe botlom lépten-nyomon? A "Mit esznek a versenyzők egy ilyen rendezvényen?" kérdéskör hamarosan megválaszolásra kerül. Sok ismert és ismeretlen (szintetikus) eledelgyártó terméke (gél, szelet) mellett...
Rízskohot lekvárral:
Rácsos linzert:
Tetszetős volt az alufólia melybe csomagolták - kívül fém, belül papír. Lehet ilyet szerezni idehaza?
A mezőny elhaladtával megjelennek a cégek reprezentánsai, és kezdik leszedni molinóikat.
Hoppá, Voeckler-ék (a "dögsoron") még mennek egy kanyart, tessék csak helyet hagyni nekik!
Jómagam, a félig elhagyott csapatsátrak, depózóna felé tartok. Néhol nagy a tömeg. Persze, hogy! Az utolsó bő 5 kilométert én is egy ottfelejtett televíziót figyelő csapat (rendőr, pályafelügyelő, mezei szurkoló, helyi erő) társaságában izgulom végig.
Nibali "csak" negyedik lett. Az emberek csöndben vonulnak dolgukra (vagy hazafelé)... Páran megpróbálnak még valamit összeszedni a felhagyott sátrakból.
Quintana miniatür (49cm-es!) Pinarelloját nem adják oda...
Visszatérve a lezárt területre elkapok egy-két pillanatot...
És a sajtótéjékoztatót sem késem le. Nem látszik az a nagy boldogság az arcokon. Visszanézve, olvasva, megértve a történteket, talán érthető is...
Lábfejem most már kezd fázni. Még mindig tocsog a víz a cipőmben - mitől száradt volna ki? Megyünk enni Tufival, mert mindketten kalóriaszegényen nyomtuk a napot.
Előétel gyanánt egy kis spéci kaját próbálunk ki. Bizony, az egyik sátorból én is hoztam vásárfiát. Mindenki a kulacsokra, elemózsiás táskákra hajtott, én pedig találtam finomságokat. Tejberízs, valami málnaléfélvel átitatva, csokival körítve:
Elfeleztük, szánkba tettük, ízlelgettük, megrágtuk lenyeltük, nem volt különösebben finom, s pörögtünk fel "ezerrel" és nem is lettünk rosszul tőle, sőt jól is aludtunk aznap este. Mi van? Nem volt benne semmi plusz? Nahát! Pedig azt hittük, hogy... Ehh, rossz, aki rosszra gondol...
A sikeres napot és a tömény kerékpáros hetet vendéglői vacsorával zárjuk. Salátám tonhallal, tojással kitűnő.
Valahogy hazatévelygünk, alszunk...
(Nem tekertem egy métert sem.)
7. nap
Korai indulást követően, majdnem végig szakadó esőben autózva, késő délutánra Budapestre érkeztünk.
Kifújom magam... aztán írok, képeket rendezgetek, gondolkodom, agyalok - vissza kellene menni minél hamarabb!
***
Konklúzió, amit levonok: minden évben kötelezően kell legalább egy olaszországi kirándulás, akár vébével akár anélkül - nincs mit tenni. Ez most olyan "buono" élmény és motiváció volt, hogy tavaszig ki fog tartani, az tutti!
***
Szerintem a BikeMag-gel/Tufival a kölcsönös segítségnyújtás jegyében jól megköszönjük egymásnak a lehetőséget.