Tragikomédia - Crosskovácsi Maraton 2015

Vagy összejön egy verseny, vagy nem. A kettő között nem voltam még eddig. Ma sem, mert ez a nap épp nem jött össze. Cserébe érdekes volt. Vagy inkább tanulságos.

Egy homályos kép, hogy ott voltam, de nem több:

 

A múlt hetem már jeleztem-éreztem, hogy nem lesz itt móka és kacagás, de azért bizakodtam. Megmondom őszintén, a gutaütött Szilvásvárad Maraton s a rekkenő hőségben lenyomott Kondenzgyík Maraton között vagy után nem nagyon pihentem. Oké, a bringán igen, főleg most, a héten - szinte semmi számottevőt nem produkáltam, de nem is pörögtem rajta nagyon, mert vannak időszakok, amikor nem kell minden alkalommal nagyot alkotni. Sőt. Azt azért megmondom őszintén, hogy az előző két hétvége nagyon kivett belőlem. Teljesen máshogy éreztem magam hétközben, mint az előző évek hasonló időszakában. Igen, mindig kemény a május, de ez most extra volt a számomra... A hazai versenyrendezők "ide koncentrálják" magukat, s ha ezt a versenyzők hada túléli, akkor... akkor már mindent, ami az év további részében történhet velük.

 

Szóval, ezen a héten csak gurultam ide-oda, próbáltam kibekkelni a kánikulát. Ezt leginkább a boltban lehetett ám megoldani (mármint a túlélést, nem a bringázásokat), mégpedig szorgos munkával. Balázs Úr végzett is egy gyors közvéleménykutatást, hogy ismerőseink, vetélytársaink közül, ki-mivel tölti a verseny előtti napot. Hát nem talponállással, 9 órában... No, mindegy - ez a verseny "csak" egy három és fél órás "átmozgatás", hamar letudjuk, utána meg jöhet egy kis aktív pihenés!

Szombat reggel felemás érzésekkel, de szoftveresen kipihenten érkeztem Nagykovácsiba. Időben helyszínineveztem. Ezt adminisztratív okok miatt kellett megejteni, pedig időben regisztráltam... Khmm... Sebaj, felvettem rajtszámomat és Balázs Úrét is, parolázok Pálos Pistivel. Ő is - és még sokan mások, ismeretlenül is - megdicséri írásaimat, ez jól esik. Aztán húztam az árnyasba. Ugyanis sikerült egy egész jó parkolóhelyet találnom. Volt időm, hátradőltem, relaxáltam, kiolvastam két Metropol újságot, ittam - mondhatni, jól éreztem magam.

Midőn közelgett a rajt időpontja, kedves ismerőseimhez (kis családom nem ért rá ma szupportálni) átszállítmányoztam a lefagyasztott, előkészített kulacsaimat. Utána Balázs Úr is megkapta a számát, végül Takáts Mátéval diskuráltam, szokásomtól eltérően egész hosszan. Mi több, még bemelegítést is mímeltünk - egy kastély - templom oda-vissza formájában. Közben, korábbi versenyélményeinket felidézve, jól elmondtam neki, hogy versenyt márpedig nem adunk fel, mindenképpen megyünk tovább, eljutunk a célig, mert mindig megéri. Ki tudja mi történik előttünk, mögöttünk a pályán?

A rajtba - mivel aznap neveztem - nem szólítottak be. No, ilyen is van, majd megszokjuk... Ettől függetlenül sikerült a másfeledik sorig jutnom, ráadásul árnyékban is maradtam. Cleppe megint megkocogtatta a merevvillámat, s közben mosolygott. Ekkor még én is. Ha jól láttam, Ő is ovális lánckereket használ? Mi a fene!? Legalább ennyi közös van bennünk.

A rajtom egész jól sikerült. Számomra új susnyán keresztül repesztettünk ki a településről, s egész hamar terepre fordultunk. Nem volt rossz ez a felvezető kör, magamhoz képest igencsak nyomtam. Talán nem kellett volna?

16 perc körül értem vissza a kastélyparkba. Fenekemben a Master-2 élboly: Kakas Laci, Gyurkó Peti. A többi pajtásom igazoltan távol, de ők is elegendőek voltak ahhoz, hogy ne legyen nyugalmam. Időben ki is ittam az első kulacsomat, hogy a frissítő zónában már vehessem is magamhoz a következő kettőt, a jégbehűtöttekből. Ehhez képest...

Történt, hogy robogunk rendesen a célkapu felé, s egyszer csak - még az aszfaltos részen - kiáltanak rám a lányok, hogy Dénes, itt vannak a kulacsaid!  Sajsze...! Elfelejtettem nekik elmondani, hogy kulacsot csak a kijelölt helye(ke)n lehet feladni, másutt tilos, meg, mint az alábbi ábra mutatta: lehetetlen. Jajj, áldom az "eszemet"! Esélyem sem volt megállni, mert akkor még tömegkarambolt is okozok, azonkívül, hogy kiteszem magam egy esetleges és jogos óvás stresszének. Kiáltok hátra, hogy szaladjatok át a frissítőbe! Aztán nyomom tovább. Sajnos túl gyorsan érkeztem a zónához, sehol senki. Akkor, abban a pillanatban egyértelművé vált: kemény napom lesz. Egyből megtörtem. Egyelőre lelkileg.

A bennem lévő folyadék határozta meg azt, hogy mikor rogyok meg testileg is. Ez a negyvenedik perc környékén jött össze, a kutya-hegyi frissítőnél. Ott, már muszáj volt megállnom kulacsot tölteni, de már késő volt: felforrtam. Kérdem mi a választék: víz, izo, izo-energiaitallal... Kértem mezei izo-t. Energiaital íze volt. Kértem vizet is, hogy magamra öntsem. Öntöm. Kiabálnak, hogy az energiaital vízzel. Oké, rendben. Akkor kérek másodszorra is vizet, hogy lemossam magamról a ragacsot. No, abban is volt energiaital. Szuper! Mehetünk tovább. Közben természetesen az egész élmezőny elszelelt. Nyomom a downhill-t, életem árán repkedek a lejtő aljáig. Indulok felfelé, de már  nem látok senkit. Eddig tartott a verseny. Erőm is elszállt. Kész itt a vége. Mondhatnám, hogy akkor innentől kezdve kirándulok egy nagyot, de ez nem az a pálya. Itt nem lehet lazán menni, se fel, se le. Pedig a kedvenc bringás terepem. Tényleg egész jól ismerem, a "hétköznapokban" barátom minden kő, kanyar, lejtő, emelkedő. Erre mára ellenséggé válik a táj. Ahány kavics, faág van az úton, az mind betart nekem. Csak bóklászom, kóválygok, kesergek.

Hamarosan kiderül, hogy a cél a túlélés lesz ma. A közép- és rövidtáv már rég hátbavágott. Ismerősök húznak el pár percenként mellettem. Orbán Dani, Balázs Úr, Kovács Andris - mind panaszkodnak a melegre, de azért haladnak; én meg... öklendezek. Kétszer le is lassítottam kisebb pocsolyákat produkálni, hogy orálisan könnyítsek magamon. Nem lett jobb a helyzet.

Lassan tíz éve, hogy első 24 órás szólómat lenyomtam. (S lassan öt, hogy az utolsót, ejnye Dini!) Nos, azon versenyek kapcsán alakult ki iszonyom az energiaitalokkal szemben. A hajnali-reggeli körök jutnak eszembe, amikor áttértem a Full Liquid üzemmódra, s segítőimmel azon sakkoztunk (menet közben), hogy milyen módon lehet még némi haladást kicsikarni megnyomorított testemből. Ekkor jött az energiaital, energiaital+izo, energiaital+kóla, s a legdurvább az energiaitalba kevert gél... Mindig hányinger, gyomorgörcs lett a vége. Két-három alkalom után be is szüntettük az ilyen jellegű elméleti szinten oké, gyakorlatilag emberkínzó táplálást.

S most itt vagyok a Vöröspocsolyás-háton és nosztalgiázhatok. Hát, csodás!

Valaki megkérdi, milyen kategória vagyok. Lenézek a rajtszámomra, motyogom: H, mint hulla...

Az Anna-laknál magamba nyomok három kocka nápolyit, hátha segít. A géleket már sajnálom erre a napra elpazarolni, megyek abból, amit fellelek a frissítőknél. Szerencsére a nápolyinak nincs tutifruti íze. Gyomrom működése közben megszűnt. Maga a gyomrom nem, mert akkorára fúvódott fel, mint egy hőlégballon, s még szúrt is. Milyen jó, egy kis vakbélgyuszi a Tarnai-pihenőnél!

Meg kellene állni egy nagydologra, de közben meg az jár a fejemben, hogy hátha egy dobogóra felkúszás-mászás még összejön. Ja, meg a szintidő! 13:45-ig le kellene érni a kastélyparkba, aztán az utolsó körben - ha olyan a helyzet - lehetne "lazítani" egyet a pálya szélén, a bozótosban. Jó, akkor lenyomom a faluig, aztán meg majd lesz valahogy...

Hopp! A frissítőnél Bodócs Misi vár a hideg flaskáimmal, bennük a csodaital. Jól megfuttatom (pedig Ő is versengett ma), de elveszem tőle mindkettőt, tartalmuk talán segít a túlélésben. Iszom, iszom, vedelek. Jobb, egyből jobb! De messze a normálistól. Sajnos nem kapok erőre, de megyek előre. Mi mást csinálhatnék? Eszembe jut reggeli példabeszédem, s most ennek szellemében cselekszem.

Katasztrófális a sebességem, de ennek ellenére utolérek egy sporttársat, aki megkérdi, mit keresek én itt. Tényleg, mit? Otthon kellene pihegnem a kanapén a hűvösben, néznem a Dauphiné-t, nem.

Valahogy felvergődök másodszorra is a Nagy-Kopaszra, aztán meg le a célba. Vége. Végem. Sablonos, de kifejező. Nincs dobogó, hát még három és fél órás menetidő... négy plusz valamennyi az...

Nem is nagyon törődnek velem a hangosban, egyből gurulok a mosóba lehűteni magam. Mellettem KakLac, Gyurkó Peti, kérdik mi van... semmi. Mások is kérdik, mi történt. Továbbra is semmi. Elszomjaztam, megfőttem, megrogytam... nem tudok érdemben mit vagy mást mondani. Ilyen is van.

Volt időm gondolkodni ma. Főleg azon, hogy milyen nüanszokon múlik egy sportoló "élete". Egy frissítés (vagy annak hiánya), egy kedves vagy éppen kellemetlen íz, egy hiányzó vagy többlet ruhadarab, egy hétközepi, feleslegesen keményebb edzés, pár fokkal melegebb vagy hidegebb - mind, mind másnak, máskor, másképp "kedveznek".

Talán annyi mókás volt a mai napban, hogy mennyi Papp zúdult a célba egymás után itt a hosszútáv Masterkettőben:

Nem vártam meg az eredményhirdetést. Ilyen vagyok, elhúztam önmegvalósítani.

Még korábban elterveztem, hogy ha törik, ha szakad, ezen a délutánon elviszem a családom Pátyra, "Év Fagyiját"nyalni. Érdemes volt.