Az egyik előző írásomban már céloztam rá, de egyre konkrétabb a helyzet: érdekes tendenciát vettem észre magamon illetve az elmúlt évek családi edzőtáb... akarom mondani nyaralásait illetően.
Hja, a 2000-es évek közepén még az Alpokban, három-négy éve szintén Ausztriában, de a Duna mentén, középhegységekben, dombokon, tavaly meg már "csak" a Balaton melletti fennsíkokon múlattam bringázással szabadságom hajnalait. Erre idén... itt van ez a fenti kép. Síkra szálltam.
Pontosabban a Hajdúság-Sárrét határán, Hajdúszoboszlón találtam egy jó kis apartmant. Nem gyógyszállót, hotelt - mivel speciális koszton éldegélek, így a régi, jól megszokott (és túlevésre hajlamosító) reggeli, félpanzió számomra kidobott pénz... azaz semmilyen ellátás nem szükséges. Vagy csak skót lettem?
Egy biztos (ha már nem eszünk és még hegyre sem megyünk): a nyaralás akkor nyaralás, ha a bringa is jön, és a minimum egy jó kis crash-training-et rittyentek a hirtelen rám szakadt nagy-nagy pihenés megtörésére.
Az első nap, az első feladat: kitalálni a városból. Találtam is egyből-mindjárt-rögtön egy olyan utcanévtáblát, hogy a fogham mhajd behlethört a khyolvasáshába:
Itt nem beszélnek foghegyről az emberrel! S ez - a potenciális sértődéseknek elejét véve jelzem - tényleg igaz volt, mert nagyfokú kedvességet, készséget tapasztaltam az itt töltött 6 napban! Hajrá!
Második feladat: felvenni a közlekedés ritmusát. Szerencsére sokan kerekeznek errefelé. Ám vannak meglepetések is!
Ezek a - sajnos - vidéken egyre inkább tért hódító elektromos járgányok, melyeket hipermarketekből, barkácsáruházakból lehet leginkább beszerezni. Igen: sajnos - ezt kell mondjam, mert úgy látom egyértelműen lenevelik a népet a testmozgásról. Átruccanunk a szomszéd pékségbe két kifliért? Nosza, elő a "mocit" és már térülünk-fordulunk is. Pedig az a kis mozgás (a gyaloglás, a séta, vagy netán a kerékpárra pattanás) ugye jólesett? De ezek szerint nem...
Két típusukat véltem felfedezni. Az első képen az inkább kerékpárt imitáló álcázott-lopakodó (stealth), míg a másodikon a robogóra hasonlítani akaró (scooter) verziót örökítettem meg:
Közös jellemzőjük, hogy pocsék anyagokból és alkatrészekből, hihetetlen minőségben összeszerelve kerülnek a közúti forgalomba. Ezt onnan (is) tudom, hogy évente 2-3 darab megfordul nálunk is a műhelyben. Alulméretezett csapágyak, fékrendszer, teleszkóp (?), külsők, valamint minden kotyog-lötyög vagy éppen zörög (mint például a kosár illetve a kötelező műanyag "box"). Ehhez társul egy olyan tömeg, hogy egy belsőcseréhez hárman kellünk: kettő emel és tart, ha tud - egy szerel, de ő is csak akkor, ha tud.
A legfrenetikusabb élmény akkor ér, amikor a közlekedési lámpánál egymás mellől indulunk: gyorsul és csak gyorsul és... körülbelül 20-25km/h-nál vége lesz az élménynek, de addig... Tenyeres-talpas háziasszony vagy "izmos nyugdíjas bácsi" legyen a talpán (persze, hogy nem az), aki féken tartja a megvadult bikát. Mert, hát ugye szokatlan az idős testre ható 5-6 (8-10?) G erő; Bajkonurban lehet csak hasonlót (földi körülmények között) megtapasztalni. És... Ha már megvan az "utazósebesség", akkor pedig bőszen egyensúlyozni, ne adj' isten irányítani is kell az elszabadulás határán lévő jószágot. Én meg próbáljak elevickélni közöttük?! Esküszöm többször is elfogott a rettegés... De túléltem! Illetve egyből kerestem az alternatív eszközöktől mentes alternatív útvonalakat a sportolásaimhoz.
Ilyen volt a Nagyhegyes felé vezető országút mellett vezető kerékpárút:
Hú, de sík, nem? Hát nem is tájban gyönyörködni pattanok én mostanság a bringámra! Edzek, mint a güzü! De azért ez az egyhangúság még a gigászi repesztés mellett is feltűnt.
A felfedezett bringaút egyébként majdnem vadonatúj, széles, csúcsszuper minőségű volt. Hajnali 5 óra 50 perc magasságában még nem is volt rajta nagy a forgalom:
Aki tudja, olvassa (el)! Itt a bizonyíték, hogy a térségi eljutás/megközelítés fejlesztésének egy fontos állomásához érkeztünk:
Balra, a két oszlop között/fölött egy kerékpárt ábrázoló alkotás látható - tiszta Mont Ventoux...
Nem kellett sokat gurulnom, hogy belefussak pár, a hazai kerékpárutakat sztenderd módon jellemző jelenségbe.
Az első: fűnyírás, bozót (Jelen esetben akác!) vágás az útmentén-árokparton (eddig nincs is gond), de a hulladék ottmaradt (ezzel van):
Elsőre azt hittem, hogy az előző napi vihar okozta károkat látom, de tüzetesebben megvizsgálva a helyzetet, rájöttem, hogy nem. Az útkezelő(k) mentségére legyen mondva, hogy másnapra valamelyest megtisztították az utat: "dolgozó bácsi" egy nagy, lombos (!) faággal legyezte a leveleket, ágakat, ottfelejtett lombkoronát.
A második a "kerekező bácsi", bal kezében jókora amplitúdóval fityegő, azaz inkább lengedező uzsonnás zacsi:
A fenti képen árnyékban van a harmadik "meglepetés", ami most már vészesen csillog: hátranyúló, vélhetőleg rendesen kiélesített lapát az arcomba, ha nem vigyázok és kapom el a kormányt ezerrel!
Rutinos vagyok, túléltem. Jöhetett a negyedik osztás: a kerékpárút vége a semmi közepén, de azért merőlegesen a nagy forgalmú főútra... azaz hogyan tovább?
Szokásomhoz híven kimászok, áttolom, közben postás (azonos a cyclocross) felszállással nyeregbe pattanok és megyek az első (és egyben utolsó előtti, mert vissza is kellett jönnöm később) magaslat felé:
A híd túl messze van... mondták anno. No, ez nem volt, és még hosszú sem volt, így a napi 2x12 lábfordulat erőedzésemet tökéletesen meg tudtam ejteni rajta oda-vissza.
A térképen kinéztem egy jó hosszú résztávot, ami 32.5km lett volna. Lakott település nélkül. Ez még a híres-neves Szabadszállás-Kunszentmiklós (esetleg a Kunbaracs-Kunadacs-Kunszentmiklós) szakaszt is felülírta volna, de erre nem beletették Nádudvart?
Így maradt a holtverseny a Hajdúság-Kiskunság között... Meg vehetek egy aktuálisabb térképet lassan.
Már jó ideje robogtam, persze, hogy táplálkoztam egy becsületeset. A kezemben egy mákos "strudli" van éppen (tényleg, ez: strudli volt a hivatalosan kiírt elnevezés a pékségben), amiről ott a pusztában derült ki, hogy csokis...
Hmmm... lehet, hogy jobb is a csokis - tekerés közben? Lehet. Aztán még bealudtam volna az ópiátoktól, nem?
Az energia megvolt, és még pár kilométer hátszeles szekció:
Ami viszont Püspökladány után következett Hosszúhát felé... az a nagyon nem mindennapi útminőség kategóriája és egyben aznapi fő kalandom okozója is egyben:
Hogy is mondják Ausztráliában a hasonló állapotokra? "Corrugated"! A kép nem adja vissza az élményt, de volt, hogy a "recegő" (Anyád, ez a "mű-null" (μ) nem recegett, hanem egyszerűen szétszedte a bringát és bringást is egyben!) többszáz méteren át egybefüggött és jóval nagyobb elemi egységekből állt.
Meg is lett az eredménye. A Sárrét Szívét (Szerep község) elhagyva... Sárrétudvari határában eldefekteltem. Cserélem a belsőt, kezdem a légnyomást beletölteni, s eddig nem is lenne nagy a gond, de a pumpálás során, valahol 2-3 bar magasságában kezemben maradt a fél pumpa. A másik fél meg a szelepen. Kösszép, 70 kilométer tekerés után, és még éppen 55 kilométerre a lakhelytől... pont egy "mentésre" vágytam.
Óvatosan lecsatlakoztattam a pumpamaradékot a szelepről és a potenciális felütésre nem gondolva elindultam az eredeti útvonalon, előre. Be a településre, ahol...
Láttam egy autósboltot, egy mezőgazdasági szaküzletet és harmadiknak... tratatata!
A fenti képen már bent vagyok, illetve egész pontosan elégedett képpel jövök kifelé!
Mert a kis műhelyben egy mini kompresszorral (Kézi pumpa nem volt!) 5 bar környékére (Szelepátalakító sem volt, így az autószelepes pumpatömőbe egy pár centis "benzincsövet" dugott a szerelő srác, és így próbákozott, de hát a tömítés nem volt egészen tökéletes, rendesen szelelt a rendszer.) sikerült növelni a hátsóm nyomását. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy visszatérjen életkedvem és felszabadultan karikázzak Biharnagybajom (már nem lehet - haha), Nagyrábé felé.
Köszönöm a segítséget így ismeretlenül és a távolból is!
És végre egy fasor!
A nap legeslegvégére maradt még egy menekülésem egy kerékpárút + dupla-lapát (duplapát?) akciótól:
Úgy megjött a kedvem a bringautak használatára, pedig... elvben nem lenne rossz, meg ugye kötelező is, ahol tábla tiltja a főúton való kerekezést...
Este szemrevételeztem a maradék felszerelésemet: pumpa és itiner, meg a telefon, mely egyetlen esélyem maradt a következő tekerés(ek)re:
Jelentem: sikeresen hazaértem!
Jöhetett a regenerálódás - mi más? Irány a piac:
Mi tagadás nem könnyű lángos-szagban zöldséget-gyümölcsöt vásárolni...
De a spéci mutáns őszibarackok, valamint az általam még sosem látott arany-málna el tudták vonni figyelmemet a tévútról:
Gasztronómia után teljes passzívitás:
A gátakon most mások tekernek:
S, ha elég volt a lebzselésből, jöhetett az aktív pihegés:
Ahhoz, hogy a debreceni Nagytemplom Rákóczi-harangját felülről is lássam le (azaz fel-) kellett nyomnom pár száz lépcsőfokot.
Ha meg már nem a felhők fölött, hanem éppen síkon járkálok, akkor nem nekiállnak fegyelmezni?
A legjobb, hogy járkálás közben az ember beleakadhat - az éppen lángost nyammogó - csapattársába:
Szia Zorán! Láttam, mit ettél - jelentettem is a csapatfőnöknek! No, én pedig mentem kávézni...
Nem egyszer...
A koronát persze a másnapi pumpa nélküli tekerés tette fel a nyaralásra!
Volt egy szál telefonom, egy pótbelsőm, némi eleségem, meg a hitem abban, hogy nem lesz baj. És sok kedvem tekerni, tekerni...
Hegy híján kellett valami motivációt találnom. Szerencsémre hamar jött az ihlet!
Egyszer: azt olvastam és az épp aktuális Tour de France közvetítés közben is megemlítették talán, hogy a profik a nagy versenyek előtt, akár szezonban is, elmennek edzőtáborozni magaslatra (ugyebár), például Tenerife-re. Ahol - egyelőre mellékesen - van kráter. Mi? Ja, nem... nincs levegő... vagy az sem... Na mindjárt összehozom a gondolataimat, tessék csak figyelni!
Másrészt: hogy Tenerife-en mi van, az végül is most csak részben osztott-szorzott, ugyanis a szoboszlói kerékpárkölcsönző túraajánlatai közt találtam egy mindent eldöntő leírást, hogy aszongya: Túra a Kráter-tóhoz.
Mi a szösz? Kráter itt? Elő is vettem az összes térképes online keresőmet és láss csodát, tényleg! Nagyhegyestől indulva a puszta közepén van egy, egy félresikerült fúrás eredményeként létrejött tó. Kráterrel ellátva. Ott a helyem. Lesz kráter, levegő is lesz, magaslat az nem, de hát nem lehet mindent egyszerre!
És akadt kövecses-dózer (gravel)! Tyuhaj!
Kilométerekre el is felejtettem, hogy innen engem menteni már nem lesz egyszerű feladat.
De nem bírtam ellen- vagy megállni...
Ráadásul az út is egyre javult - ez már kukoricás-földút. (Milyen jó illata van a kukoricásnak - tudtátok?) Ekkor kapcsoltam, hogy min mentem keresztül az előző pár percben.
A távolban a gyanús facsoport már a célterületet sejteti!
Itt is vagyok! Hoppá!
Ez nem az eredeti fúrótorony, mert az a robbanáskor beborult a kráterbe és elsüllyedt benne.
Ilyen jó kis kultúrerdő van a tó körül:
És ez a csodás Kráter-tó:
Ahol még horgászni is lehet:
A robbanásról jókora fényképes-szöveges faliújság is készült, érdemes és érdekes volt végigolvasni:
100 méteres lángoszlop, 500 méteres repedés, melynek két oldala között 50cm-es magasságkülönbség volt, 15-20 méter magasra dobott földdarabok, a földgáz által lefújt kapcsolóállás, két napig égő tűz...
Hejj, de jó kis világ lehetett itt 1961. augusztus 23-26. között!
Szerencsére most már béke honol a tájon:
Távozásra egy másik utat gondoltam felhasználni, mely elég makadámosan indult, de hamarosan remek mezgaz-aszfalt lett belőle:
A tótól való búcsúzás és a szántóföldek mélyéről történő kitekerés során azért ajánlatos volt figyelni az esetlegesen felmerülő és nagy sebességgel közlekedő üzemi járgányokra (többségük enyhén szólva túlméretes - főleg ehhez az úthoz mérten), de az aszfaltos lehetőséget a távozásra nem hagyhattam ki: a lelukadás veszélye ezzel a minimálisra csökkent.
Fél óra hátszeles levezető pörgetés, tusolás és pár roppanós répa elfogyasztása után, egy pöpec kráter-élménnyel és sok-sok értékes oxigén (meg ki tudja még milyen más) molekulával gazdagodva, már az ágyból néztem a Tour-t (nincs fotó), és az elkövetkező hétvége versenyére "koncentráltam".
Gondolhatjátok, hogy hamarosan jelentkezem...!